Lilla már fordította is felé a készüléket. A kijelzőn felvillant a kép, a hangszóróból vidám zsivaj tört elő.
— Meglepetés! — kiáltotta egyszerre Lilla és Nóra.
Gábor úgy dermedt meg, mintha hirtelen hideg vízzel öntötték volna nyakon.
Nóra a kamera előtt ült, a fején színes ünnepi süveg. Mellette ott sorakozott a két kislány is, ugyanilyen papírcsákóban, izgatottan toporogva.
— Apa! Boldog születésnapot! — csilingelték egymás szavába vágva Gábor lányai.
Ő pedig egyetlen értelmes hangot sem tudott kipréselni magából. Legszívesebben eltűnt volna a padló alatt. A levegő egyszerre fogyott el körülötte.
Nóra kezében egy hivatalos papír volt: a házassági anyakönyvi kivonatuk.
— Lányok, most jöhet a konfetti apa tiszteletére! — mondta könnyed hangon, majd Gáborra nézett. — Drága férjem… boldog születésnapot.
Azzal nyugodt mozdulattal magasabbra emelte az iratot, és Lilla elképedt tekintete előtt apró darabokra tépte. A nő még mindig nem értette, milyen jelenetbe csöppent bele, csak némán bámulta a képernyőt, majd Gábor arcát.
— Az autót sajnos mégsem kapod ajándékba — folytatta Nóra higgadtan. — Az marad anyunál. A te kocsidat viszont valószínűleg el kell adnunk. A lakással együtt. Tudod, közös szerzemény, házasság alatt vettük.
Rövid szünetet tartott, mintha azt akarná, hogy minden szó külön-külön is célba érjen.
— Őszintén remélem, Lillának van saját otthona. Mert mostantól nála laksz. Ja, és természetesen beadom a gyerektartás iránti kérelmet is. A gyerekekből nem csinálunk játékot.
A kép egy pillanat múlva elsötétült. Csak a fekete képernyő maradt, meg az a súlyos csend, amelyben Gábor szinte hallotta a saját szívverését.
Lilla lassan leengedte a telefont.
— Szóval nős vagy — mondta végül, már nem kérdésként, hanem megértett tényként. — Azért mentetted el úgy a számát, hogy ne jöjjek rá… Ügyes.
Gábor hallgatott.
— De tudod, nem is ez a legrosszabb — folytatta Lilla, és a hangja egyre hidegebbé vált. — Neked gyerekeid vannak. Két tündéri kislányod. Mit akartál még? A feleséged gyönyörű, a lányaid apának hívnak… — A szemében csalódottság villant. — És te itt játszod az elhagyatott szegény embert.
— Lilla, kérlek, hallgass meg. Ez nem úgy van, ahogy gondolod. Én csak nem akartam…
— Hazudni? Vagy inkább őszintének lenni?
Felállt, és sietős mozdulatokkal összeszedte a holmiját. A hétvége mindenki számára más irányt vett, mint ahogyan tervezték, de Lilla számára egy dolog világossá vált: egy fedél alatt maradni Gáborral többé nem volt kedve.
— Lill! Ne menj el… Legalább te legyél okosabb!
— Te azt mondtad, nincs senkid! — fordult vissza dühösen. — Azt mesélted, teljesen egyedül vagy, és borzasztó érzés a születésnapodat magányosan tölteni, miközben minden barátodnak már családja van!
Gábor próbált közbevágni, magyarázkodni, mentegetőzni, de Lilla már nem akarta hallani. Megértette, amire szüksége volt, és döntött.
Gábor születésnapját végül tényleg nem volt kivel megünnepelni.
Nóra közben nem tudta, miként beszéljen minderről a lányokkal. Egy komoly, őszinte beszélgetésre még nem állt készen, ezért csak az édesanyjához fordult. Az asszony egyetlen kérdés nélkül is mindent felfogott.
— Menj csak, kislányom — mondta csendesen. — Én foglalkozom az unokákkal. Te pedig szellőztesd ki a fejed.
Nóra felvette azt az új ruhát, amelyet eredetileg más alkalomra tartogatott, majd felhívta Gábor néhány barátját, és meghívta őket: ünnepeljék meg inkább az ő új életének első estéjét. Volt, aki kifogást keresett, de sokan eljöttek.
Aznap este Nóra úgy nevetett, táncolt és mulatott, ahogyan talán tizennyolc éves kora óta egyszer sem. Az este végén jóízűen megette azt a süteményt is, amelyet eredetileg Gábornak sütöttek. A barátok mellette álltak, egyöntetűen elítélték Gábor viselkedését, és mind levonták a maguk következtetését.
Hétfőn Nóra már nem a megszokott ügyeit intézni indult, hanem ügyvédhez ment. Beadta a válókeresetet. Gábor pedig ott maradt minden nélkül: feleség, szerető, lakás és nyugalom nélkül — ráadásul két gyermek után fizetendő tartással.
Megérte neki? Aligha.
Csakhogy amit egyszer tönkretett, azt már nem lehetett visszafordítani.