— Inkább gyere ide, és dörzsöld meg a hátamat.
— Persze, szerelmem, máris… — felelte Lilla mosolyogva.
Aztán finoman behúzta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, a telefon kijelzőjére pillantott, és különösebb gondolkodás nélkül megnyomta a videós visszahívás gombját.
Csakhogy a vonal túlsó végén nem a „nővér” jelent meg, hanem egy körülbelül hatéves kislány arca.
— Anya… miért egy idegen néni van a képernyőn? — kérdezte döbbenten a gyerek, aki feltűnően hasonlított Gáborra.
„Biztosan az unokahúga” — gondolta Lilla, és kedvesen integetni kezdett.
— Szia! Hogy hívnak?
A kislány azonban nem válaszolt. Máris továbbadta a telefont az édesanyjának.
A következő pillanatban Lilla egy nőt látott a kijelzőn. Semmi feltűnő nem volt rajta: világosbarna haját hátul csattal fogta össze, az arca fáradtnak tűnt, a homlokán pedig egy apró, feszült ránc mélyült el. Lilla érezte, hogy a helyzet kissé furcsa, ezért gyorsan úgy döntött, oldania kell a kínos csendet. Hiszen mégsem ismerte a szerelme rokonságát.
— Jó napot! — szólalt meg derűsen, mielőtt a hallgatás túlságosan hosszúra nyúlt volna. — Már nagyon régóta szerettem volna megismerkedni önnel!
— Elnézést… pontosan kihez van szerencsém? — kérdezte Nóra óvatosan.
— Lilla vagyok. Gábor barátnője. Vagyis… az ön testvéréé — magyarázta lelkesen. — Most éppen zuhanyozik, készül az estére. Gondolom, tudja, hogy ma van a születésnapja, és étterembe megyünk ünnepelni. Nagyon sajnálom, hogy önök nem lehetnek velünk személyesen… De arra gondoltam, talán együtt is felköszönthetnénk. Mégiscsak különleges nap, nem igaz? Így, videón keresztül. Biztos vagyok benne, hogy nagyon örülne neki.
Nóra rezzenéstelen arccal hallgatta végig a szavak áradatát. Csak az a vékony ránc vált még élesebbé a homlokán.
— Lilla… tehát Gábor barátnője? — ismételte meg halkan.
— Igen. Már majdnem egy éve együtt vagyunk — bólogatott Lilla, és közben szinte sugárzott. — Annyira szerettem volna már találkozni önnel, de Gábor valamiért mindig halogatja. Egyszerűen nem tudja megszervezni. Pedig én szívesen elutaznék önökhöz, vagy jöjjenek el hozzánk! Gyönyörű városban élünk, mindent megmutatnék. Tudja, őszintén örülök, hogy felhívott. Különben ki tudja, meddig nem tudtunk volna egymásról. Gábor olyan titkolózós néha… de nagyon jó ember. Úgy érzem, hamarosan végre továbblépünk egy komolyabb szintre.
Nóra szája szélén megjelent valami, ami távolról mosolynak tűnt. Abban a pillanatban már minden világos volt számára. Olyan világos, mint a nappal.
Mégsem árulta el, hogy ő nem Gábor nővére. Hanem a felesége. A gyerekek szerencsére csendben maradtak mellette.
— Rendben — mondta végül nyugodt hangon. — Akkor csináljunk neki meglepetést. Én is örülök, hogy végre tudomást szereztünk egymásról. Csak kérem, ne tegye le. Felveszek gyorsan egy ünnepi sapkát, idehozom a tortát, a gyerekekkel elfújjuk a gyertyákat, és együtt elénekeljük neki a szülinapi dalt, jó?
— Igen! — Lilla arca felragyogott, mintha csillag gyúlt volna benne.
Abban a pillanatban boldogabbnak látszott, mint maga az ünnepelt.
— Gábor! Kijössz már? — szólt be vidáman. — Lassan indulnunk kellene.
— Igen… Úgy látom, nem vártalak meg, édesem — hallatszott a férfi elégedett hangja a fürdőből. — Akkor a finomságot kénytelenek leszünk estére tartogatni…
Amikor Gábor kilépett a fürdőszobából, elégedetten, derekán törölközővel, Lilla már az ágy szélén ült, kezében a telefonnal. Olyan ragyogó mosoly ült az arcán, mintha éppen megnyerte volna a főnyereményt.
— Kivel beszélsz? — feszült meg Gábor egy pillanat alatt.
— A nővéreddel vagyok vonalban — felelte Lilla ártatlan lelkesedéssel. — Annyira kedves… és a gyerekek is. Beleegyeztek, hogy felköszöntsenek téged. Mindjárt, itt, élőben.