— Beszéltem a főnökömmel, és sikerült úgy intéznem, hogy a lehető legrövidebb legyen az út — mondta végül Gábor. — Mindössze három nap. Amint hazajövök, bepótoljuk az ünneplést. Megígérem. Nem kell nagy társaság, csak mi, a szűk család, a legközelebbiek.
— Persze… majd megünnepeljük máskor — felelte Nóra, és igyekezett nem kimutatni, mennyire rosszul esik neki. — Felhívom az éttermet, lemondom az asztalfoglalást.
Csalódott volt. Az előleget már befizette, ráadásul olyat, amit nem térítettek vissza. A barátok előtt is kellemetlennek érezte az egészet, hiszen már mindenkit meghívtak. De hát mégsem tarthattak születésnapi vacsorát az ünnepelt nélkül.
— Köszönöm — suttogta Gábor, magához húzta Nórát, és egy ideig egyikük sem szólt. Aztán a férfi újra megszólalt: — Még valami, Nórikám. Ha meg tudod oldani, vidd el anyádat, és intézzétek el a papírokat az autóval kapcsolatban. Nálad van a meghatalmazás, amit a nevemben adtam. Hamarosan lejár, nekem meg soha nincs időm rá. Ráadásul anyukád… hát, ami történt, azóta nem igazán lehet rábízni az ilyen ügyeket.
Nóra bólintott. Fél év telt el azóta, hogy elveszítette az édesapját. Az anyja nagyon nehezen viselte a gyászt, még kórházba is került a szívével. Nemrég zárult le a hagyatéki ügy: maradt utána lakás, nyaraló, és egy drága, vadonatúj terepjáró is, amelyet Nóra apja már alig használhatott. A családban Gáboron kívül senkinek sem volt jogosítványa, így hamar felmerült a kérdés, mi legyen a kocsival.
Ha eladják, jelentős illetéket és adóterhet kellett volna fizetni utána. Ha megtartják, az anyjának kellett volna állnia a fenntartást, a biztosítást, az adókat, ami özvegyként túl nagy tehernek számított. Ekkor állt elő Gábor a saját elképzelésével:
— Írassuk át rám apósom autóját. Én használom majd, azzal viszem a családot. A régi kocsimat pedig eladom, és amit kapok érte, hozzácsapom ahhoz, amit egy új autóra félretettünk. Az egész összeget odaadom anyukádnak. Így neki is lesz pénze, nekünk pedig megoldódik az autókérdés.
Nóra anyja először hallani sem akart arról, hogy pénzt fogadjon el a vejétől. Később azonban meggondolta magát, és azt mondta, nem az egészet, de egy részét elfogadja. A fennmaradó összeg legyen Gábor születésnapi ajándéka. Csakhogy, ahogy mondani szokták, előbb legyen meg a papírmunka, aztán lehet beszélni a pénzről.
Úgy tervezték, hogy az ügyintézést az ünnepség utáni hétfőn, a kormányablakban rendezik.
Nóra tehát lemondta az éttermi foglalást, és sorra felhívta a meghívottakat, hogy elnézést kérjen. Az a szombat így teljesen átlagos nappá szelídült. A gyerekek otthon maradtak, játszottak, közben újra meg újra nyaggatták az anyjukat, hogy hívják fel apát. Apát, aki állítólag megfeszítve dolgozott.
Nórát azonban nem hagyta nyugodni a szokás. Mégiscsak a férje születésnapja volt. Újra tárcsázta Gábor számát.
„Az előfizető nem veszi fel.”
Biztos elfoglalt. Dolgozik. Rendben, majd később.
Eközben Gábor, abban a biztos hitben, hogy minden tökéletesen alakult, jókedvűen dúdolgatott a zuhany alatt. Hamisan énekelt, de annál nagyobb átéléssel, miközben a tusfürdőt habosította magán. A telefonját a hálószobában hagyta, így nem hallotta, hogy a felesége egymás után próbálja elérni, csak azért, hogy felköszöntse. Gábor kifejezetten elégedett volt magával: sikerült megszabadulnia a feleségétől és a gyerekektől.
Lilla, a szeretője, éppen a hálón haladt át, amikor meghallotta a csörgést. Megtorpant, a homloka ráncba szaladt. Valami nyugtalanította abban, hogy Gábor telefonján ilyen kitartóan villog a „Nővérem” felirat.
— Gábor? — szólt be a fürdőszobába, résnyire nyitva az ajtót. — A „nővéred” hív. Gondolom, fel akar köszönteni.
— Hagyd csak — válaszolta a férfi a víz zúgásán keresztül. — Majd visszahívom. Nem a zuhany alatt fogok rokonokkal csevegni.