— Anya, nem hívhatnánk fel apát videón? Felköszöntenénk! — vetette fel a nagyobbik lány, miközben Nórára nézett.
— Igen, anyuci! A nővélkémmel verset is mondunk neki… És apa hoz nekünk ajándékot az üzleti útlól! — tapsikolt izgatottan a kisebbik. A gyerekek rajongtak az apjukért, és nagyon elszomorodtak, amikor kiderült, hogy apucinak hirtelen el kellett utaznia. Ráadásul nem is akármikor: éppen a saját születésnapján.
— Persze, kincseim, mindjárt felhívom apát, és együtt köszöntjük fel — nyugtatta őket Nóra. — Most még dolgozik, biztosan elfoglalt…
Pedig Nóra már többször próbálta elérni a férjét. Gábor azonban valamiért egyszer sem vette fel. Aztán egyszer csak megmozdult a telefon kijelzője. Bejövő videóhívás volt — méghozzá Gábortól, ami különösen szokatlannak számított, mert ilyet csak nagyon ritkán tett.
— Lányok, apa hív minket! Úgy látszik, megérezte, hogy fel akarjuk köszönteni…
A nagyobbik lány gyorsabban kapta fel a készüléket, mint az anyja. Rányomott a hívás fogadására, ám amit a képernyőn meglátott, attól egy pillanat alatt megmerevedett. Szó nélkül, zavartan nyújtotta vissza a telefont Nórának…
Három nappal korábban
Nóra már jó előre kitalálta, hogyan ünneplik majd meg Gábor születésnapját.
Minden évben készült valamiféle apró meglepetéssel. Pontosan tudta, hogy a férje szereti, ha a barátok összegyűlnek, ha hajnalig tart a beszélgetés, ha bőven fogy a bor, és azt is, hogy a krémes torták helyett sokkal jobban örül egy friss eperrel megrakott pitének.
Most sem akarta megszakítani a régi szokást. Lefoglalt egy asztalt egy új étteremben, meghívta a legközelebbi barátokat, és azt is elintézte, hogy aznap este a gyerekeket az édesanyja vigye magához. Úgy tervezte, az ünneplésnek majd lesz egy intimebb, kettesben folytatódó része is.
Hét év házasság után az első idők mindent elsöprő szenvedélye már csendesebb lángon égett, Nóra pedig pontosan érezte, hogy ideje lenne újra parazsat szítani a kapcsolatukban. Ezért a desszertet sem a társaság előtt akarta felszolgálni. A születésnapi pite után, amikor már csak ketten maradnak, egy különleges tánccal készült, amelyet egy teljes hónapon át gyakorolt titokban. Abban reménykedett, hogy Gábor végre újra úgy néz majd rá, mint régen.
Minden a legnagyobb rendben haladt, egészen addig, amíg három nappal az ünnepség előtt Gábor komor arccal haza nem érkezett.
— Történt valami? — kérdezte Nóra aggódva.
— Igen… — A férfi leült mellé, és látszott rajta, hogy keresi a megfelelő szavakat. — Tudom, hogy te mindig készülsz valamivel a születésnapomra, de most valószínűleg el kell halasztanunk. Már ha egyáltalán terveztél bármit…
Nóra elkerekedett szemmel meredt rá.
— Hogyne terveztem volna! Már mindent megszerveztem! — bukott ki belőle csalódottan.
— Ne haragudj, de azon a napon nem leszek itthon. A főnökség teljes pánikban van, sürgősen Szegedre kell utaznom. Egy új megbízásról van szó, váratlanul jött, viszont nagyon jövedelmező. Nélkülem könnyen elúszhat az egész. Én vagyok a legtapasztaltabb az osztályon, ezt te is tudod… Próbáltam helyettest találni, tényleg mindent megtettem, de szabadságolási időszak van, ráadásul ilyen rövid határidővel egyszerűen lehetetlen. Fogalmam sincs, mit tehetnék. Legfeljebb az jöhetne szóba, hogy ti is velem jöttök.
— Hová mennénk mi? — kérdezte halkan Nóra. — A kicsi alig gyógyult meg, és most hurcoljuk magunkkal vonaton? Nem, ez kizárt. Anyu pedig még mindig nem heverte ki apa halálát. Félek hosszabb időre rábízni a gyerekeket. Bármi történhet.
— Tudom. Mindent tudok.
Gábor nagyot sóhajtott. Nóra látta rajta, hogy ezt neki sem könnyű kimondania.