A felismerés úgy csapott le rá, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Katalin összeszorított szájjal a földre hajította a kulcsot. A fém élesen koppant a parkettán, majd néhány centit csúszott.
— Vedd fel magadnak — morogta oda a fiának, anélkül hogy Eszterre nézett volna.
Márk lassan lehajolt érte. Ujjai közé fogta a kulcsot, aztán hosszú másodpercekig bámulta, mintha valami idegen tárgy volna, amelynek jelentését csak most próbálná megfejteni.
— A többi holmimat majd később elviszem — mondta halkan.
— Most viszed el — felelte Eszter szárazon. — Holnap már más zár lesz az ajtón.
Márk felkapta a fejét.
— Ezt komolyan gondolod? Tényleg zárat cseréltetsz?
— Teljesen komolyan. Ez az én lakásom, és itt én döntöm el, ki jöhet be.
A férfi nem válaszolt. Bement a hálószobába, elővett egy utazótáskát, és lassú, vontatott mozdulatokkal pakolni kezdte bele a ruháit. Úgy hajtogatta az ingeket és nadrágokat, mintha minden egyes darabnál külön mérlegelnie kellene, mi is történik valójában. Katalin közben felrángatta magára a kabátját, a táskáját a vállára kapta, de még mindig abban reménykedett, hogy Eszter az utolsó pillanatban megenyhül.
— Ezt még nagyon meg fogod bánni — sziszegte, amikor elhaladt mellette.
— Nem hiszem — válaszolta Eszter csendesen, de olyan nyugalommal, amelyben nem maradt helye vitának.
Márk végül kijött a hálóból, egyik kezében az utazótáskával, a másikban egy szatyorba gyűrt holmival. A küszöbnél megtorpant. Úgy állt ott, mintha még mindig arra várna, hogy a felesége visszavonja az egészet, és minden visszazökkenjen a régi, kényelmetlen rendbe.
— Eszter… holnap felhívhatlak?
— Csak az ügyvédemen keresztül — mondta a nő fagyosan.
— Ügyvéd? Most válásról beszélsz?
— Pontosan arról.
Katalin és Márk tanácstalan pillantást váltottak. Az asszony végül átvette fia egyik csomagját, aztán mindketten elindultak kifelé. A szomszédok félhangos, rosszalló suttogással kísérték őket.
— Mindig ez van — dünnyögte Judit néni. — Egy család semmiségeken csúszik szét.
— Biztos, hogy semmiség volt? — jegyezte meg István bácsi. — Én úgy hallottam, komoly pénzről ment a vita.
— Egymillió-hatszázezer forintról — pontosított Judit. — Az azért nem aprópénz egy fiatal házaspárnak.
Eszter megvárta, amíg a lépések zaja elhal a lépcsőházban, csak ezután csukta be az ajtót. A zár kattanása most másként hangzott, mint régen. Korábban a hazatérés biztonságát jelentette, most viszont egy új korszak első, határozott jelének tűnt.
Átment a nappaliba, és leült a kanapéra. Márk jelenléte nélkül a lakás egyszerre tágasabbnak és csendesebbnek hatott. Odakint tovább hullottak az őszi levelek; a sárga lomb lassan forgott az utcai lámpák fényében, és aranyszínű takaróként borította be az udvart.
Eszter elővette a telefonját, és kikereste a névjegyek között Andrea számát, a családjogi ügyvédét, akit egy barátnője ajánlott neki még hónapokkal korábban. Akkoriban a válás csak mások történeteiben szerepelt, közös ismerősök életének távoli problémájaként. Most hirtelen az ő saját valóságává vált.
A döntés végleg megszületett benne. Másnap reggel első dolga lesz bírósághoz fordulni, és beadni a házasság felbontására vonatkozó kérelmet. A lakás az övé marad, hiszen még az esküvő előtt került a tulajdonába. Közös vagyonuk alig volt: az autó Márk nevén szerepelt, nagyobb értékű közös vásárlásba pedig sosem fogtak.
Felállt, és az ablakhoz lépett. A felhők között néhány csillag is előbukkant. Valahol a város másik végén Márk bizonyára éppen azt magyarázta az anyjának, hogyan jutottak el idáig. Valahol Katalint még mindig hívogatták azok, akik a tartozásai miatt követelték a pénzüket. De mindez többé nem Eszter ügye volt.
Az egymillió-hatszázezer forint a jogos tulajdonosánál maradt. Ahogy a lakás is. És vele együtt az a jog is, hogy Eszter végre állandó követelőzés, szemrehányás és magyarázkodás nélkül élhessen. Bekapcsolta a vízforralót, majd elővett a szekrényből egy szép csészét, amelyet a szüleitől kapott a lakásavatóra. Korábban különleges alkalmakra tartogatta, most azonban megértette: minden nap lehet különleges, ha az ember végre a megfelelő dolgokat helyezi előtérbe.
A tea erősre és illatosra ázott. Eszter befészkelte magát a fotelbe, könyvet vett a kezébe, és belekortyolt a forró italba. Hosszú idő óta először valódi békét érzett. Tudta, hogy helyesen döntött, és egyetlen pillanatig sem bánta meg.
Az októberi éjszaka csendbe burkolta a várost. Holnap új élet kezdődik: mások adósságai nélkül, családi jelenetek nélkül, és anélkül, hogy minden döntéséért mentegetőznie kellene. Eszter halványan elmosolyodott, lapozott egyet a könyvben, és átadta magát annak a nyugodt estének, amely végre kizárólag az övé volt.