Az előszobában Eszter lehajolt Katalin táskájáért, megfogta a fülét, majd minden különösebb szertartás nélkül letette közvetlenül a bejárati ajtó mellé. A tompa puffanás, ahogy a táska a padlóhoz ért, úgy hangzott, mintha valaki kimondott volna egy végleges ítéletet.
— Mit művelsz te? — hőkölt hátra Katalin, hirtelen elveszítve az előbbi magabiztosságát.
— Azt, amit már az elején meg kellett volna tennem — felelte Eszter, és visszafordult a konyha irányába.
Márk erre felpattant a székről. Látszott rajta, hogy kétségbeesetten próbál valamit kezdeni a helyzettel, valahogy elsimítani a botrányt, amely fölött már régen elveszítette az irányítást.
— Anya, nyugodjunk meg egy kicsit — szólalt meg bizonytalanul. — Talán találhatnánk valamilyen megoldást… valami középutat.
Eszter olyan hirtelen fordult felé, hogy Márk ösztönösen elhallgatott. A nő tekintete hidegen villant, mintha jég alatt parázsló tűz égett volna benne.
— Te még csak meg sem próbáltál mellém állni — mondta élesen, minden szót külön megnyomva. — Ehelyett azt javaslod, hogy egyezkedjek azzal az emberrel, aki sérteget, megaláz, és még pénzt is követel tőlem. Rendben. Akkor menjetek együtt.
— Hogy érted azt, hogy menjünk? — zavarodott össze Márk. — Eszter, miről beszélsz?
— Arról, hogy ez az én lakásom. És nem vagyok hajlandó tovább eltűrni ezt a bánásmódot.
Katalin felcsapta a kezét, a hangja reszketett a felháborodástól.
— Hálátlan vagy! — kiáltotta. — Mi felneveltük a fiunkat, embert faragtunk belőle, taníttattuk, mindent megtettünk érte, te meg most egyszerűen kiteszed az utcára!
— Senkit nem teszek utcára — válaszolta Eszter feltűnően nyugodtan. — Márknak van anyja, az anyjának pedig van lakása. Költözzetek oda, és a pénzügyi gondjaitokat oldjátok meg nélkülem.
Ezzel az ajtóhoz lépett, a zár környékén lógó kulcscsomóért nyúlt, és leemelte. A fémkarikán több kulcs csörrent össze: a kapué, a lakásé, a postaládáé.
— Add vissza a tiédet — fordult a férjéhez, miközben felé nyújtotta a kulcscsomót.
Márk mozdulatlanul állt, mintha a mondatok értelmét csak késve érné utol.
— Ezt most komolyan mondod? — kérdezte halkan.
— Teljesen komolyan. Vedd le róla a saját kulcsaidat, és add ide azokat is, amelyek az anyádnál vannak.
Ebben a pillanatban hangok szűrődtek be a lépcsőházból. A vita, a kiabálás és a csapkodás nyilván nem maradt észrevétlen. A szemben lakó Judit résnyire nyitotta az ajtaját, és kíváncsian kukucskált ki rajta. A felső emeletről István is leballagott, látszólag csak a postaládájához indult, de a lassú léptei és a hegyezett füle mást árult el.
— Mi történik itt? — kérdezte Judit, miközben még jobban kitárta az ajtót.
— Családi ügy — morogta István. — Már megint veszekednek.
Katalin ekkor megérezte, hogy hirtelen minden tekintet rá szegeződik. Ő, aki mindig gondosan ügyelt arra, milyen képet mutat magáról mások előtt, most kifejezetten előnytelen látványt nyújtott: a haja zilált volt, az arca haragtól kipirult, a hangja pedig még mindig remegett.
— Semmi különös — próbálta mentegetni a helyzetet. — Csak egy családi beszélgetés.
— Elég hangos beszélgetés — jegyezte meg István szárazon. — Lehetne talán egy fokkal halkabban?
Eszter kihasználta a rövid megtorpanást.
— Katalin éppen távozni készül — jelentette ki olyan hangerővel, hogy a szomszédok is tisztán hallják. — És Márk is vele megy.
— Hogyhogy távozik? — csodálkozott Judit. — Hiszen Márk itt lakik, nem?
— Lakott — javította ki Eszter. — A körülmények megváltoztak.
Katalin gyűlölködő pillantást vetett előbb a menyére, aztán a kíváncsiskodó szomszédokra. Nyilvánvaló volt, hogy egyáltalán nem számított arra: a magánügyként indult támadása ilyen gyorsan a lépcsőház közös látványosságává válik.
— Márk, szedd össze a holmidat — mondta Eszter határozottan.
— Eszter, beszéljük meg ezt négyszemközt — kérte a férfi. — Tanúk nélkül. Nyugodtan.
— Nincs mit megbeszélni. Akkor döntöttél, amikor hallgattál.
— Miféle döntésről beszélsz? Én nem választottam semmit!
— A hallgatás is választás — emlékeztette Eszter. — Amikor az anyád sértegetett és fenyegetett, te csendben maradtál. Ez volt a te döntésed.
Márk kinyitotta a száját, de egyetlen épkézláb szó sem jött ki rajta. Tudta, hogy Eszternek igaza van. Abban a pillanatban, amikor ki kellett volna állnia a felesége és a saját családja mellett, ő inkább félrenézett.
Katalin egyre növekvő rémülettel figyelte az eseményeket. Idegesen turkálni kezdett a táskájában, hogy előkeresse a kulcsokat, de az ujjai reszkettek az indulat és a megaláztatás miatt. Végül kirántott belőle egy kisebb tasakot; abban lapultak Márk lakásának tartalék kulcsai.
— Tessék, itt vannak a kulcsaid! — csattant fel, és a tasakot a levegőben lóbálta.
Ám Eszter könyörtelen tekintete és a szomszédok kíváncsi pillantásai alatt Katalin egyszerre teljes súlyával felfogta a helyzet képtelenségét.