— De anya bajban van — próbálta menteni a helyzetet Márk, bár a hangjából hiányzott a meggyőződés.
— Olyan bajban, amelybe saját magát sodorta — vágott közbe Eszter halkan, de élesen. — És most azt szeretné, ha más fizetné meg az árát.
Katalin egyre növekvő ingerültséggel hallgatta őket. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem erre számított; azt hitte, elég lesz megjelennie, követelnie, és mindenki engedelmeskedik.
— Elég legyen! — csattant fel az anyósa. — Nem fogom tűrni, hogy egy ilyen felkapaszkodott kis senki mondja meg nekem, hogyan éljek!
— Senki nem akarja megmondani — felelte Eszter változatlan nyugalommal. — Én csak azt közlöm, hogy nem finanszírozom az ön hibáit.
— Hibáit? — Katalin hangja hisztérikusan felszökött. — Én egész életemben dolgoztam! Soha senkitől nem koldultam segítséget!
— Most viszont kér. Ráadásul meglehetősen parancsoló hangnemben.
— Mert nincs időm udvariaskodni! — kiabálta az asszony. — A bank nem vár! A behajtók naponta telefonálnak!
Eszter leült vele szemben az asztalhoz. A tartása egyenes volt, a tekintete kemény, a hangja pedig olyan egyenletes, mintha nem is egy családi robbanás közepén ült volna.
— Keressen fel egy ügyvédet. Vannak adósságrendezési lehetőségek, részletfizetési megállapodások, végső esetben magáncsőd is.
— Csődöt jelenteni? Az szégyen! — háborodott fel Katalin. — Nekem nevem van! Mit fognak szólni az emberek?
— Azt, hogy valaki nehéz helyzetbe került, és törvényes módon próbált kijönni belőle — mondta Eszter. — Nem pedig azt, hogy a rokonain élősködik.
Az „élősködik” szó úgy csapódott közéjük, mint egy pofon. Katalin előbb elsápadt, aztán vér öntötte el az arcát.
— Hogy merészelsz így beszélni velem?! — ordította. — Márk, hallod, miket mond a feleséged?
Márk lassan felemelte a fejét. Az arca teljes tanácstalanságról árulkodott.
— Anya… talán tényleg meg kellene nézni más lehetőségeket is — mondta bizonytalanul.
— Miféle lehetőségeket? — Katalin nem csillapodott. — Te is az anyád ellen fordulsz? Ennyire kimosta az agyadat ez a nő?
— Senki agyát nem mosta ki senki — szólalt meg Eszter hidegen. — Egyszerűen arról van szó, hogy mindenkinek vállalnia kell a saját döntései következményét.
— A saját döntéseiét! — Katalin teátrálisan széttárta a karját. — És ki segített nektek? Ki adott pénzt az esküvőre? Ki támogatta ezt a családot?
— A lakást az én szüleimtől kaptuk, nem öntől — emlékeztette Eszter. — És az esküvő költségeit is ők állták.
— Ajándékot elfogadni tudsz, de segíteni már nem! — sziszegte tovább az anyósa. — Hálátlan vagy. Önző és hálátlan.
Eszter felállt az asztaltól, és az ablakhoz lépett. Odakint már sűrűsödött az őszi alkony; az udvari lámpák egymás után gyulladtak ki, sárgás fényük tompán megült a nedves járdán.
— Katalin, ezt a beszélgetést befejeztem — mondta anélkül, hogy visszafordult volna. — Nem adok pénzt.
— Dehogynem adsz! — üvöltötte Katalin. — Ha van miből, kötelességed segíteni a családnak!
— Csak azok felé van kötelességem, akik valóban építették ezt a családot — felelte Eszter. — Nem azok felé, akik most megpróbálnak kisajtolni belőle valamit.
Katalin felpattant a székről. Arca eltorzult a dühtől, mintha már nem is ugyanaz az ember állt volna a konyha közepén.
— Ne szemtelenkedj velem! — rikácsolta. — Ha nem utalod át azt az egymillió-hatszázezret, szedd össze a holmidat, és takarodj ebből a házból, te élősködő!
A csend hirtelen olyan súllyal zuhant rájuk, hogy még az utcáról beszűrődő autózaj is elhalt benne. Eszter lassan elfordult az ablaktól, és egyenesen Katalin szemébe nézett. Amikor megszólalt, a hangja jeges volt és kristálytisztán érthető.
— Ezzel átlépett minden határt. Mostantól én döntök.
Márk azonnal felugrott, kétségbeesetten próbálva valamiféle békét teremteni.
— Anya, mi ütött beléd? Nyugodj meg! Eszter, kérlek, ne így, ne indulatból!
— Ennek semmi köze az indulatokhoz — válaszolta a felesége higgadtan. — Ez elvi kérdés.
Katalin a konyha közepén állt, zihálva, ökölbe szorított kézzel. Egyértelmű volt, hogy nem számított ekkora ellenállásra a menyétől.
— Ezt még meg fogod bánni — sziszegte. — Majd meglátod, milyen lesz család nélkül maradni!
— Kipróbáljuk — mondta Eszter nyugodtan.
A konyha levegője már szinte izzott a feszültségtől. Márk ide-oda kapkodta a tekintetét a két nő között, és láthatóan fogalma sem volt, ki mellé álljon. Katalin ujjai újra meg újra ökölbe záródtak, mintha csak arra várna, hogy valaki ürügyet adjon a következő támadásra.
Odakint teljesen besötétedett. A sárga levelek tovább hullottak a fákról, de a látványban már nem volt semmi meghitt; inkább baljóslatúnak tűnt, mintha a természet is lerázna magáról mindent, ami fölösleges, mielőtt beköszönt a hosszú tél.
Eszter határozott léptekkel elindult az előszoba felé.