Lilla otthagyta őt a kávézóban, a férfi pedig csak ült, értetlenül bámulva maga elé.
Aznap este Eszter hívta fel. A hangja feszült volt.
– Képzeld, üzenetet kaptam a közösségi oldalamon. Valami nő azt írja, hogy családi barát, és figyelmeztetni akar. Azt állítja rólad, hogy szélhámos vagy, aki elhagyta a férjét, és most ki akarja forgatni a lakásából.
Lilla keserűen felnevetett.
– Krisztina volt. Vagy Mária. Végül is mindegy, melyikük írta. Úgy látszik, hadat üzentek.
– És most mit fogsz csinálni?
Lilla egy pillanatig hallgatott. Aztán egészen nyugodt hangon felelt:
– Ha háborút akarnak, megkapják.
Másnap felhívta Gabriellát. Azt a Gabriellát, aki korábban említette, hogy a férje jogász. Gabriella nem hárított, nem keresett kifogásokat, nem mondta, hogy „majd meglátjuk”. Két nappal később Lilla már egy ügyvédi iroda tágas, világos tárgyalójában ült. Vele szemben egy vékony, szemüveges férfi lapozgatta a dokumentumait; családjogi ügyekkel foglalkozó ügyvéd volt.
– A helyzet viszonylag egyértelmű – szólalt meg végül. – Az ingatlant a házasság ideje alatt vásárolták, tehát közös vagyonnak minősül. Ugyanakkor az önerőt ön fizette a saját különvagyonából, méghozzá öröklött ingatlan eladásából származó pénzből. Ezt a bankszámlakivonatok alátámasztják. A hitelt ugyan a férje törlesztette, de ön is rendszeresen hozzájárult a közös háztartás fenntartásához. Vagyonmegosztási pert indítunk. Ami pedig az unokaöccs bejelentett lakcímét illeti: az ön hozzájárulása nélkül történt. Ez jogsértő, és kérni fogjuk a bejegyzés törlését.
Lilla figyelte a férfit, és közben különös érzés járta át. Mintha valami, ami három év házasság alatt görcsösen összeszorult benne, lassan kiegyenesedne. Már nem az a nő volt, akit sarokba lehetett szorítani. Nem áldozatként ült ott.
Felperes volt.
A lakásban eközben gyülekezni kezdtek a viharfelhők. A bírósági idézés reggel érkezett, éppen akkor, amikor Krisztina a konyhában a kávéja utolsó kortyait itta. Amikor meglátta a hivatalos papírt, előbb elsápadt, aztán elvörösödött, végül olyan hangon kezdett ordítani, hogy Márk sírva fakadt.
– Ki akar minket rakni az utcára! – visította. – Anya, látod ezt? Ez a nő földönfutóvá akar tenni minket! Mi befogadtuk, ő meg ezt műveli velünk!
Péter az ajtóban állt, és nem szólt semmit. Pontosan tudta, hogy az anyja utasítására rögzítette a Lillával folytatott beszélgetést. Tudta azt is, hogy Mária és Krisztina végig ki akarták játszani a feleségét. Mégis, amikor a kezében tartotta az idézést, hirtelen valami egészen mást értett meg.
Nem csupán a lakást veszítheti el.
Önmagát már elveszítette.
A tárgyalást egy hónappal későbbre tűzték ki. Lilla az ügyvédjével érkezett. Péter családja teljes létszámban vonult fel: Mária, Krisztina Márkkal együtt, mintha a gyerek puszta jelenléte meghatná a bíróságot, és maga Péter is, lehajtott fejjel, megtörten, akár egy megvert kutya.
Krisztina már a folyosón jelenetet akart rendezni. Hangosan kiabálta, hogy a fiát az utcára akarják taszítani, és Lilla szívtelen, kegyetlen ember. Ám amikor Lilla ügyvédje hűvös nyugalommal közölte vele, hogy egy idegen személy jogellenes lakcímbejelentése miatt akár hatósági eljárás is indulhat ellene, Krisztina azonnal elhallgatott.
Gabriella, aki elkísérte Lillát, félrebillentett fejjel végigmérte.
– Kedvesem, az, hogy ön nem dolgozik, és ehhez az ingatlanhoz sem jogilag, sem anyagilag nincs köze, még egy elsőéves joghallgatónak is világos lenne. A használati joga megszűnt. Ideje összepakolni.
Krisztina keze remegni kezdett. Az anyjára nézett, mintha onnan várná a mentőövet, de Mária arca is bizonytalanná vált. Semmi sem úgy alakult, ahogyan elképzelte. Ő hozzászokott, hogy Pétert irányítja. Hozzászokott, hogy amit kimond, az parancs. Most pedig ott állt velük szemben Lilla, az a „kis nővérke”, akit eddig könnyű prédának hittek, és egyetlen mozdulattal nevetségessé tette őket.
A bíróság kimondta: a lakás megosztás alá esik. Péternek vagy ki kell fizetnie Lilla részét a piaci érték alapján, vagy az ingatlant értékesíteni kell. Mivel azonban a jelzáloghitel még nem zárult le, a felek időt kaptak arra, hogy megállapodjanak.
A tárgyalás után Péter üres tekintettel ment haza. A konyhában Mária és Krisztina összesúgva ültek az asztalnál, de amint meglátták, elhallgattak. Péter leült, töltött magának egy pohár vizet, lassan megitta, majd rájuk nézett.
– Anya – mondta halkan –, el kell költöznötök. Neked is, Krisztina. Másképp nem tudom kifizetni Lilla részét. El fogjuk veszíteni a lakást.
– Tessék?! – Krisztina felpattant. – Ki akarsz dobni minket? A saját anyádat és a nővéredet? Amiatt a szemét miatt?
– Ez az én lakásom – felelte Péter rekedten. – És ő a feleségem. Vagyis… az volt. Ha ti nem avatkoztok bele mindenbe, talán még most is itt lenne.
– Megőrültél? – csattant fel Krisztina. – Anya, mondj már neki valamit!
Mária hosszasan nézte a fiát. Valami újat fedezett fel a szemében. Nem engedelmességet. Nem a megszokott, puhára gyúrt bűntudatot. Hanem kétségbeesett elszántságot. És ez megijesztette.
– Péter, fiam – kezdte sokkal lágyabban –, te is tudod, hogy Krisztinával nem tudunk csak úgy egyik napról a másikra szoba nélkül maradni. Inkább bérelj magadnak valamit. Ide meg bejelentjük Márkot rendesen. Gondolnod kell az unokaöcséd jövőjére.
– Elég! – Péter hangja akkorát dörrent, hogy a poharak összekoccantak a szekrényben. – Elég abból, hogy helyettem döntötök! Nem akarlak többé látni benneteket! Takarodjatok! Kifelé a lakásomból!
Felugrott, lekapta a polcról azt a porcelánkészletet, amelyet Mária adott nekik nászajándékba, és teljes erőből a földhöz vágta. A csészék és tányérok szilánkokra robbantak. Krisztina felsikoltott, magához rántotta Márkot. Mária a mellkasához kapta a kezét. Péter pedig ott állt a törött porcelán között, zihálva, és a könnyei némán végigfolytak az arcán.
Ebben a pillanatban kulcs fordult a zárban.
Az ajtó kinyílt, és Lilla belépett az előszobába. A még ott maradt irataiért jött. Ahogy megjelent, mindenki mozdulatlanná dermedt. Péter úgy nézett rá, mint aki az utolsó esélyét látja. Krisztina sziszegve kapta fel a fejét, de ezúttal nem mert megszólalni.
Lilla bement abba a szobába, amely valaha a hálószobája volt. Levette a polcról a mappát, amelyért jött, aztán visszafordult. Végignézett Péteren, aki már a földön ült. Látta a szilánkokat. Látta Mária és Krisztina riadt arcát.
– Az első időre keresek neked egy garzont – mondta Péternek csendesen. – Kölcsönként. De együtt élni veled többé nem tudok. Túl későn lettél férfi, Péter.
Azzal kiment.
Fél év telt el.
Lilla az új rendelője ablakánál állt, és nézte az utcát. Ez már nem az a nyomorúságos kis sarok volt egy fodrászüzlet mögött, ahol korábban dolgozott. Egy kicsi, de barátságos mozgásterápiás és rehabilitációs központot vezetett, ahol rajta kívül már három masszőr dolgozott. Kibérelt egy helyiséget, hitelt vett fel, aztán visszafizette, és most először nem a túlélésen, hanem a jövőn gondolkodott.
A lábánál egy táska állt. Ugyanolyan, mint az a bizonyos régi darab, csak ez valódi volt, nem hamisítvány. A saját születésnapjára vette magának. Az igazi születésnapjára, nem arra az elrontott napra, amelyet Péter rokonai tönkretettek.
Eszter időnként híreket küldött. Péter felmondott, kiköltözött a lakásból, másik városba ment, és építkezésen helyezkedett el. Életében először kétkezi munkát végzett: izzadt, elfáradt, sajgó háttal ért haza, és apránként törlesztette Lillának a tartozását.
Krisztina elvált, és semmije sem maradt. Végül pénztárosként kezdett dolgozni egy szupermarketben. Márk nem elit iskolába került, hanem egy teljesen átlagos általánosba. Mária pedig hosszú, sértődött bejegyzéseket írt a közösségi oldalán a hálátlan fiatalokról, arról, hogy mindenki elárulta, és hogy az anyák sorsát ma már senki sem becsüli.
Lilla ezeket soha nem olvasta el. Már nem érdekelte.
Megcsörrent a telefonja. A kijelzőn Péter neve jelent meg.
Lilla nézte a világító képernyőt, közben odakint nyári eső verte az ablakot. Ugyanolyan eső, mint azon az estén, amikor elment.
A hívás megszakadt.
Lilla lefordította a telefont az asztalra, és elmosolyodott. Életében először nem tartozott senkinek magyarázattal.
Még neki sem.