Ott lapult Lilla esküvői ruhája is, gondosan belebújtatva a védőhuzatba. Mellette nyári ruhák lógtak, könnyű szandálok és cipők sorakoztak alul, a polc sarkában pedig egy kisméretű táska pihent. Lilla két évvel korábban vette magának születésnapjára. Nem volt eredeti darab, csak egy drága márka ügyes utánzata, de első pillantásra alig lehetett volna megmondani róla. Vigyázott rá, talán kétszer vitte magával valahová, aztán eltette, hogy ne kopjon, ne sérüljön.
– Hát ez meg mi? – Krisztina kikapta a táskát a polcról, és úgy forgatta a kezében, mintha egy zsákmányt vizsgálna. – Nem is rossz. Minek egy nővérnek ilyesmi? Úgyis csak itt porosodik. Anya, nézd már, milyen csinos!
Mária bedugta a fejét az ajtón, aztán beljebb lépett, átvette a táskát, és szakértő szemmel végigmérte.
– Szép darab – bólintott végül. – Csak hát Lillának minek? Ráadásul nem is eredeti. Majd elviszem a szülői értekezletre, jól fog mutatni. Vagy hordd te, Krisztina. Nektek nagyobb szükségetek van rá. Ez meg… – egy pillanatra elakadt, mintha keresné a megfelelő szót – majd vesz magának másikat.
– Pontosan! – lelkesedett fel Krisztina. – Hétvégén magammal is viszem, a lányokkal beülünk valahová kávézni. Az esküvői ruha viszont borzalom. Tiszta műszál, komolyan mondom. Fel lehetne darabolni rongynak.
– Várj még vele, ne szabdalj szét semmit – állította le az anyja. – Előbb tedd fel eladásra valamelyik hirdetési oldalra. Jófogásra, Marketplace-re, bárhová. A pénz sosem jön rosszul.
Péter a folyosón állt, és minden szót hallott. Már nyitotta volna a száját, hogy közbeszóljon, de a hangja valahol a torkában rekedt. Eszébe jutott, amikor Lilla megvette azt a ruhát. Milyen ragyogó arccal mutatta, hogyan pördült meg benne a tükör előtt, ő pedig akkor azt gondolta: milyen gyönyörű. Most azonban ott állt mellette az anyja, nehéz, nyomasztó tekintetével rászegeződve, és Péter végül hallgatott. Mint annyiszor.
– Péterkém, inkább menj, és készíts vacsorát – rendelkezett Krisztina, miközben kilépett a szobából. – Anyával teljesen kidőltünk. Egész nap a te disznóóladat raktuk rendbe.
Péter engedelmesen elindult a konyha felé. Elővett egy serpenyőt, beleszórt egy adag fagyasztott gombócot, és gépiesen bámulta, ahogy a pára felszáll. Aztán hirtelen azon kapta magát, hogy Lillára gondol. Arra, hogyan érkezett haza esténként kimerülten a műszak után, mégis mindig volt benne annyi erő, hogy valamit összedobjon vacsorára. Ráadásul mosolygott is hozzá. Ő pedig még egy egyszerű köszönömöt sem mondott. Úgy kezelte az egészet, mintha természetes volna.
Eltelt egy hónap.
Lilla életében ez a néhány hét mindent a feje tetejére állított. Az apró helyiség, amely valaha fodrászüzletként működött, már egyáltalán nem tűnt üresnek. Először a legelső páciensek barátnői érkeztek, aztán a kolléganők, majd teljesen ismeretlen asszonyok is bejelentkeztek, akik hallottak róla, hogy van egy masszőr, akinek arany keze van. Olyan, aki nemcsak a hátfájást tudja enyhíteni, hanem a nyakat is ellazítja, és úgy ad egészségügyi tanácsot, hogy az embernek kedve támadna elhinni: orvoshoz sem kell mennie.
Lilla valóban kivételes érzékkel ismerte fel, mi állhat egy-egy panasz mögött. A kórházban ezt senki sem értékelte különösebben; ott csak egy volt a sok nővér között. Itt viszont, a saját kis rendelőjében, minden mondatára figyeltek.
Egyik nap kinyílt az ajtó, és olyan nő lépett be rajta, amilyeneket Lilla addig leginkább magazinokban látott. Ápolt volt, elegáns, drága kabátot viselt, a haja hibátlanul állt, de az arca sápadtnak tűnt, a szeme alatt mély árnyékok ültek. Gabriellaként mutatkozott be, és rögtön hozzátette, hogy ajánlásra érkezett.
– Szétmegy a fejem – mondta, miközben leült a székre. – A migrénjeim teljesen kikészítenek. Az orvosok csak találgatnak, a gyógyszerek semmit sem érnek. Azt mondták, magának különleges keze van.
Lilla megkérte, hogy üljön egyenesen, majd végigfuttatta az ujjait a nő nyakán, vállán, lapockái környékén. Az évek alatt megszerzett tapasztalat azonnal megsúgta neki, hogy a baj gyökere nem ott van, ahol Gabriella érzi.
– A nyaki gerincével lehet gond – közölte nyugodtan. – Valószínűleg meszesedés, idegi vagy érrendszeri nyomás is társulhat hozzá, innen jöhetnek a migrének. Tudok dolgozni rajta, de mindenképpen javasolnám, hogy nézesse meg a szemfenekét, és készíttessen képalkotó vizsgálatot is. Csak a biztonság kedvéért.
Egy héttel később Gabriella visszatért. Ezúttal már nem fájdalomtól elgyötörten, hanem mosollyal az arcán, a karjában hatalmas virágcsokorral.
– Tudja, Lilla, teljesen igaza volt – mondta, amikor leült a kezelőágy szélére. – Megcsináltattam a vizsgálatot, és kiderült, hogy tényleg komoly baj van ott. Ha maga nem szól, valószínűleg hónapokig húzom még. Most pedig árulja el nekem: miért ebben a lyukban dolgozik? Magának tehetsége van. Egyébként a férjemet is nagyon megérintette, amit meséltem magáról. Jogi területen dolgozik. Ha egyszer bármiben segítségre volna szüksége, csak szóljon.
Lilla akkor nem tulajdonított különösebb jelentőséget ennek a felajánlásnak. Dolgozott tovább. A vendégei egyre szaporodtak. Már ki tudta fizetni a bérleti díjat, Eszternek is elkezdte törleszteni a tartozását, és még félre is tudott tenni valamennyit. Hosszú idő után először érezte úgy, hogy nem pusztán túléli a napokat, hanem valóban él.
És éppen akkor, amikor végre úgy látszott, mintha az élete lassan rendbe jönne, megszólalt a telefonja.
A kijelzőn Péter neve villant fel.
Lilla sokáig csak nézte a képernyőt. Érezte, ahogy a szíve egyre gyorsabban ver. Nem vette fel. A telefon elhallgatott, majd néhány másodperc múlva újra rezegni kezdett. Ez így ment perceken át. Végül üzenet érkezett.
„Lilla, kérlek, vedd fel. Sürgős. Nem bírom tovább. Teljesen felőrölnek.”
Lilla végül visszahívta. Maga sem tudta pontosan, miért. Talán hallani akarta a hangját. Talán csak meg akart bizonyosodni arról, hogy él.
Péter azonnal felvette. A hangja idegenül csengett, megtört volt és riadt.
– Lilla, vigyél el innen – szólalt meg a vonal túlsó végén, miközben a háttérből Krisztina ordítása hallatszott. – Könyörgöm. A húgom férfiakat hord fel a lakásunkba, anyám meg azt követeli, hogy adjam el az otthont, és vegyünk egy házat vidéken, ahol mind együtt lakhatunk. Megőrjítenek. Rájöttem, mekkora bolond voltam. Mindent megértettem.
Lilla hosszú másodpercekig nem szólt.
– Rendben – mondta végül. – Találkozzunk. De nélkülük.
Másnapra beszéltek meg időpontot egy kis belvárosi kávézóban. Lilla korábban érkezett. Leült az ablak melletti asztalhoz, rendelt egy kávét, és figyelte az utcán elhaladó embereket. Amikor Péter belépett, alig ismert rá. Beesett arc, gyűrött ing, fáradt szemek, sötét karikák. Lerogyott vele szemben a székre, és azonnal a keze után kapott, de Lilla elhúzta az ujjait.
– Hülye voltam – kezdte hadarni Péter, mintha attól félne, hogy nem kap elég időt a magyarázkodásra. – Mindent helyrehozok. Megmondom anyának és Krisztinának, hogy menjenek el. A lakást rád íratjuk. Vagy legyen fele-fele, ahogy akarod. Csak gyere vissza. Nem tudok nélküled élni.
Lilla nézte őt, és meglepődve tapasztalta, hogy semmit sem érez. Nem örömöt. Nem haragot. Csak üres csendet belül.
– Képes lennél elküldeni az anyádat és a húgodat? – kérdezte halkan. – Most rögtön?
– Igen! – vágta rá Péter szenvedélyesen. – Mindent elmondok nekik. Más ember leszek, meglátod.
És Lilla majdnem hitt neki.
Majdnem.
Aztán kiment a mosdóba kezet mosni. Útközben azonban hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki hátulról megrántotta volna a vállát. Nem ment vissza azonnal az asztalhoz. Csendben megállt a pult melletti takarásban, ahonnan éppen rálátott Péterre. A férfi lehajtott fejjel ült, és gyorsan gépelt valamit a telefonján. Néhány pillanattal később felvillant a kijelzője egy beérkező üzenettől. Lilla látása mindig kitűnő volt, és el tudta olvasni az első sorokat:
„Ne aggódj, anya, itt vagyok. Minden a terv szerint megy. Hamarosan a miénk lesz.”
Valami elszakadt benne. Nem látványosan, nem hangosan, hanem mélyen, odabent.
Visszament az asztalhoz, de már nem ugyanaz az ember ült le Péterrel szemben. Nyugodtan megitta a maradék kávéját, végighallgatta a férfi újabb lelkes fogadkozásait, aztán felállt.
– Gondolkodom rajta – mondta csendesen. – Addig pedig, Péter, oldd meg a gondjaidat egyedül.