— Próbálj meg egyszer nélkülem boldogulni — mondta Lilla olyan fagyos nyugalommal, hogy a hangjában egyetlen rezdülés sem árulta el, mi zajlik benne.
Azzal megfordult, és kilépett az előszobába. Maga mögött becsapódott az ajtó. Nem várta meg a liftet; a lépcsőn indult lefelé, mert abban a házban a felvonó mindig csigalassúsággal vánszorgott, ő pedig úgy érezte, ha nem jut azonnal levegőhöz, megfullad. Odakint még mindig esett. Az apró, hideg cseppek pillanatok alatt ráültek a hajára, de Lilla nem érzett semmit. Sem a nedvességet, sem a szelet, sem a kabátja alá kúszó hűvöst. Csak ment a buszmegálló felé, zsebében szorongatva a telefonját, amely máris rángatózni kezdett Péter hívásaitól.
Nem vette fel.
Felszállt egy félig üres buszra, végigzötyögött vele a városon, egészen a külső kerületig, majd leszállt egy szürke, panelből rakott kilencemeletes ház előtt. Az ötödikre gyalog ment fel. Az ajtót Eszter nyitotta ki, a gyerekkori barátnője, akivel még abból az időből ismerték egymást, amikor egyforma masnikkal a hajukban jártak iskolába, és együtt lógták el a testnevelésórákat. Eszteren kinyúlt póló volt, haja még vizesen tapadt a fejéhez a zuhany után. Amint meglátta Lilla arcát, nem kérdezett semmit. Csak félreállt, és beengedte.
— Teát kérsz? Vagy valami erősebbet? — kérdezte, miközben bezárta mögötte az ajtót.
— Teát — lehelte Lilla, és abban a pillanatban megérezte, hogy remegni kezd a térde.
Eszter apró konyhájában lerogyott egy hokedlire, és mindkét tenyerébe temette az arcát. Nem sírt. Könnyek nem jöttek. Csak a fáradtság szakadt rá, az a súlyos, évek óta gyűlő kimerültség, amely most úgy nehezedett a vállára, mint egy betonlap. Eszter letett elé egy bögrét; olcsó instant kávé gőzölgött benne, pedig mindketten tudták, hogy teáról volt szó. Aztán leült vele szemben.
— Mondjad — szólt röviden.
És Lilla elmondott mindent. A nyilatkozatot, amelyben le kellett volna mondania a lakásról. A „megtűrt cseléd” szót. Péter hallgatását. A három év házasságot, amely lassan nem szeretetté, nem otthonná, hanem idegen emberek kiszolgálásává silányult. Eszter némán hallgatta, néha megrázta a fejét, de egyszer sem vágott közbe. Amikor Lilla végére ért, a barátnője felállt, odament az ablakhoz, kinézett az esős, szürke égre, és csak ennyit kérdezett:
— Most sírni akarsz, vagy vállalkozást indítani?
Lilla keserűen felnevetett.
— Miféle vállalkozást?
Eszter visszafordult felé.
— Elfelejtetted, mire tanított a nagyanyád? Neked arany van a kezedben. Masszázs, alakformálás, gyógyító kezelések… A kórházban is ingyen segítesz a kollégáknak, csak mert megsajnálod őket. Mások ezért komoly pénzt fizetnek. Én most nem viccelek, Lilla. Amíg ott lábujjhegyen jártál azok körül, élve eltemetted magad. Ideje kiásni, ami még megmaradt belőled.
Lilla sokáig nem felelt. Csak bámulta a kávé sötét felszínét. Igen, a nagyanyja valóban tanította. Régi vágású asszony volt, abból a korból, amikor a jó masszőr ritkaságnak számított, és aki igazán értett hozzá, azt szinte varázslónak nézték. Lilla rengeteget tudott. Érezte a izmokat, a görcsöket, a test elárult feszültségeit. Csakhogy a házasság évei alatt megszokta, hogy önmagára úgy gondoljon, mint valami felesleges tárgyra. Mária újra meg újra a fejéhez vágta: „Ki kíváncsi rád ezzel a természeteddel?” És Lilla egy idő után elhitte.
Eközben abban a lakásban, amelyből az imént elment, egészen másféle előadás kezdődött. Amikor Lilla mögött becsapódott az ajtó, Krisztina még vagy egy percig tátott szájjal ült, aztán hangosan felröhögött.
— Na, ez aztán a hisztérika! — vetette oda, miközben maga elé húzta a cukorkás tálkát. — Anya, láttad ezt a cirkuszt? Kimegy, kiszellőzteti a fejét, aztán visszakullog. Hová menne? Férfi nélkül, lakás nélkül, pénz nélkül?
— Persze hogy visszajön — bólogatott Mária. — Az ilyenek mindig visszajönnek. Tudják ők, hol a helyük. Péterkém, eszedbe ne jusson utána rohanni. Hadd tomboljon, majd lehiggad. Te férfi vagy, mutasd meg, hogy van tartásod. Már így is túlságosan a nyakatokra ült. Rendes ételt sem akar főzni, gyereket sem szül, mégis ő követelőzik. Ne aggódj, fiam. Anyád nem ad rossz tanácsot.
Péter a kanapén ült, és érezte, hogy valami kellemetlen, ragacsos érzés kúszik fel benne. Nem tudta megnevezni. Talán félelem volt. Talán szégyen. De az anyja és a nővére olyan magabiztosan, olyan megkérdőjelezhetetlen nyugalommal beszéltek, hogy Péter gyorsan visszanyomta ezt az érzést valahová mélyre. Anyának igaza van, gondolta. Lilla kitombolja magát, aztán hazajön.
Három nap telt el.
Ez alatt a három nap alatt Lilla egyszer sem kapcsolta be a telefonját. Félt, hogy ha meghallja Péter hangját, összeomlik, felhívja, és ő maga kéri, hogy visszamehessen. Minden reggel Eszter kis szobájában ébredt, a kinyitható kanapén. Az első percekben csak a plafont nézte, és próbálta megszokni a gondolatot: nincs visszaút.
Eszter nem sürgette. Nem győzködte, nem kérte számon. Egyszerűen élte a maga életét, otthonról dolgozott, esténként sorozatokat nézett, a harmadik napon pedig letett Lilla elé egy ingyenes hirdetési újságot.
— Itt kiadnak egy helyiséget egy régi fodrászatban — mondta. — Nagyon kicsi, nem is valami szép, de kezdésnek pont elég. Az első részletre kérek kölcsön egy barátnőmtől. Te pedig elkezdesz vendégeket fogadni. Ha nem akarod, nem kell. Maradhatsz így is, ahogy vagy. De ha tényleg változtatni szeretnél, akkor itt a lehetőség.
Lilla végül rászánta magát.
Elment a megadott címre, megnézte a kopott kis helyiséget, ahol foszladozott a tapéta, a sarokban pedig egy öreg fotel árválkodott. Mégis, ahogy ott állt a szűk, szegényes szobában, valami halkan átkattant benne. Ez az ő helye lesz. Lehet apró. Lehet csúnya. Lehet, hogy senki nem lát benne fantáziát. De az övé. Használtan vett egy masszázságyat, beszerzett lepedőket, olajokat, és az ajtóra kitett egy kézzel írt táblát: „Alakformálás, gyógymasszázs.” A felirat egyszerű volt, kissé ferde, házilag készült, Lilla szemében mégis szebbnek tűnt bármelyik fényes cégtáblánál.
Az első napokon alig történt valami. Senki nem jött. Lilla ült az üres kezelőben, termoszból itta az olcsó teát, és az ablakon át nézte az utcát. Aztán bekövetkezett az, amit akár csodának is lehetett volna nevezni. Bár talán nem csoda volt, csak az emberek közti egyszerű hírvivés. A kórház egyik régi betege, akinek Lilla valaha segített a hátfájásán, Esztertől megtudta, hogy megnyitotta a kis helyét, és bejelentkezett. Utána eljött az asszony szomszédja. Aztán a szomszéd is hozott valakit.
Közben abban a lakásban, amely hivatalosan még mindig Lilla otthonának számított, elszabadult a pokol. Krisztina hamar felismerte, milyen előnyökkel jár, hogy a ház úrnője nincs jelen. A szoba, amely üresen maradt, szerinte teljesen feleslegesen állt kihasználatlanul. Az a szoba volt ez, amelyet Lilla valaha gyerekszobának képzelt el. Még a vetélése előtt. Még azelőtt, hogy megértette volna: ebben a lakásban ő soha nem lehet igazán anya, mert az ő gyerekére itt senkinek sem lenne szüksége.
— Minek álljon üresen? — jelentette ki Krisztina, miközben bevonszolt a szobába egy bőröndöt meg Márk játékokkal tömött táskáját. — Márknak kell a napfény, itt meg pont déli fekvésű az ablak. Egy darabig itt maradunk.
— Kriszti, ez azért nem egészen helyes — próbált Péter bátortalanul ellenkezni. — Mi van, ha Lilla visszajön?
Krisztina csak legyintett.
— Ugyan hová menne? Visszajön, aztán majd összébb húzza magát. Nem hercegnő, nem fog belehalni. Nekem viszont így kényelmes. Anya is közel van, Márknak az iskola sincs messze. Szóval ne nyafogj, Péterkém. Inkább segíts felhozni azt a táskát.
És Péter segített. Ahogy mindig. Jó fiú volt. Jó testvér. Csak éppen jó férj soha nem lett belőle, mert fogalma sem volt róla, mit jelent annak lenni.
Krisztina nem érte be annyival, hogy beköltözött a szobába. Azonnal elkezdte a maga képére formálni a terepet. Első dolga volt kitárni a szekrényt, ahol Lilla ruhái sorakoztak.