Az ablakon túl apró szemű, szeptemberi eső szitált. A cseppek egyhangúan kopogtak a párkányon, és ettől a tompa, kitartó nesztől Lillának legszívesebben üvölteni támadt volna kedve. A tűzhely mellett állt, fakanállal forgatta a csirkés rakottast, közben pedig érezte, ahogy sajogni kezd a dereka. A városi kórház kezelőjében ledolgozott tizenkét órás műszak után ólomsúlyú volt a lába, a szeme előtt még mindig fehér köpenyek és végtelenül gyűlő beutalókötegek úsztak. Ápolónőként dolgozott, és szerette a hivatását, még akkor is, ha estére gyakran úgy érezte magát, mint akiből az utolsó csepp erőt is kifacsarták. Csakhogy ez a nap nem volt egészen hétköznapi. Ma töltötte be a huszonkilencet, és semmi másra nem vágyott, csak egy forró fürdőre, egy bögre teára, aztán az ágyra.
— Lilla, sokáig tart még? Anya és Krisztina már mindjárt itt vannak a kapunál — hallatszott Péter hangja az előszobából.
Lilla összerezzent, és ösztönösen a kötényéhez kapott, mintha meg kellett volna igazítania. Nem számított vendégekre. Igazából senkire sem számított. Péter, a férje azonban reggel közölte vele, hogy a rokonok fel akarják köszönteni, és ő nem tudott nemet mondani. Pontosabban eszébe sem jutott megpróbálni. Három év házasság alatt Lilla megtanult egy egyszerű szabályt: az anyósa és a sógornője kívánsága parancs volt, az ő saját vágyai viszont legfeljebb zavaró apróságok, amelyeket nyugodtan félre lehetett söpörni.
A bejárati ajtó kivágódott, és két nő szinte betódult az előszobába. Mária, Lilla anyósa, testes asszony volt hollófekete hajjal és örökké összeszorított szájjal; már a kabátját gombolta kifelé, anélkül hogy a menyére akár egy pillantást is vetett volna. Mögötte Krisztina lépett be, Lilla sógornője, és az ernyőjéről gondolkodás nélkül a laminált padlóra rázta az esővizet. Krisztina olyan volt, mint az anyja fiatalabb kiadásban: húsz évvel kevesebb az arcán, de még élesebb, még keserűbb vonásokkal. Utánuk beszaladt Márk, Krisztina hétéves fia, pufók kisfiú, aki szipogva rohant be a szobába, és már nyúlt is a polcon lévő holmik után.
— Vegyétek le a cipőt, gyertek beljebb — mondta Lilla halkan, a konyha ajtófélfájának támaszkodva.
— Tudjuk mi azt, nem először járunk itt — vágta rá Mária, miközben lerángatta a cipőjét. — Mi ez a szag? Csirke? Már megint fűszerekkel? Hányszor mondjam még, hogy Krisztinának gyomorégése van a te fűszereidtől, Márknak meg kiütései lesznek. Ennyire nehéz megjegyezni a legegyszerűbb dolgokat is?
Péter, aki ott állt mellettük, behúzta a nyakát, és úgy tett, mintha a postát rendezgetné. Lilla nem felelt. Leemelte a rakottast a tűzhelyről, és az asztalra tette. Néhány perccel később már mindannyian a nappaliban ültek. Krisztina undorodó arccal beletúrt a tányérjába, kiválasztott egy darabka csirkemellet, a többit pedig látványosan a tányér szélére tolta.
— Mondd csak, nem tudnál Márknak külön főzni? — kérdezte, anélkül hogy Lillára nézett volna. — Százszor elmagyaráztam már: neki diétás hús kell, párolva, szinte só nélkül. Ez meg mi? Valami moslék?
— Zöldséges rakott csirke — válaszolta Lilla visszafogottan. — Nincs benne semmi, ami ártana neki.
— Persze, neked mindig csak a kibúvó kell — horkant fel Mária. — Hiszen te egészségügyis vagy, te aztán mindent jobban tudsz. Az már nem érdekel, hogy a gyerek szervezete gyenge. Na mindegy, hagyjuk az ételt. Inkább beszéljünk valami fontosabbról.
Lilla gyomra görcsbe rándult. Amikor az anyósa „fontos dologról” akart beszélni, abból még soha nem sült ki semmi jó. Mária félretette a villáját, megtörölte a száját a szalvétával, majd Péterre emelte a tekintetét.
— Péterkém, előkészítetted az iratokat?
Péter zavartan megmozdult, motyogott valamit, aztán kihúzott az asztalfiókból egy dokumentumokkal teli mappát. Lilla szíve nagyot zuhant. Az a lakás papírjait tartalmazó mappa volt. Az ő lakásukét. Annak az otthonnak az iratait, amelyhez három évvel ezelőtt ő adta az önerőt, miután eladta a nagymamájától örökölt kis nyaralót. Annak a lakásnak a papírjait, amelyet ő rendezett be, miközben a kórházi műszakok után minden félretett forintot beosztott. A hitelt Péter fizette, mert Mária akkor ragaszkodott hozzá: „Ne sértődj meg, Lillácska, de egy férfinak kell a család fejeként állnia. Írassuk Péter nevére, úgy biztosabb.” És ő, ostoba módon, beleegyezett. Hitt abban, hogy a család közös ügy.
— Szóval, Lilla — kezdte Krisztina tárgyilagos hangon, amely úgy nyikorgott, mint egy olajozatlan ajtó. — Anyával átgondoltuk a helyzetet, és döntöttünk. Márk hamarosan iskolás lesz, nekünk pedig szükségünk van rá, hogy ebbe a körzetbe legyen bejelentve. Érted, ugye, gimnázium, jó hírnév, jövő. Neked teljesen mindegy, a gyereknek viszont ezen múlhat az élete. Kell nekünk a részed ebből a lakásból. Hétfőn elmész a közjegyzőhöz, és aláírod a lemondó nyilatkozatot. Már le is beszéltük, tizenegyre várnak.
Lilla lassan Krisztináról Máriára nézett, aztán Péterre. A férje nem mert a szemébe nézni. A mobilját bámulta, mintha valami rendkívül fontos üzenetet olvasna, de az ujjai enyhén remegtek.
— Péter — szólalt meg Lilla nagyon halkan. — Te ezt hallod?
— Jaj, Lilla, ne kezdd el — dünnyögte a férfi, továbbra sem emelve fel a fejét. — Anya nem akar rosszat. Márkról van szó, a saját unokaöcsémről. Ezt te is megértheted. A családnak segítenie kell egymást.
— Miféle család, Péter? — Lilla felállt az asztaltól. — Ez az én otthonom is. Én adtam el a nagymamám nyaralóját, hogy itt élhessünk. Te meg én. Ketten. Nem a nővéred a fiával.
— Ugyan már, mit adtál el te! — csattant fel Krisztina. — Azt a düledező viskót? Alig ért valamit. A hitelt a bátyám fizeti, vagyis ez a lakás tulajdonképpen az övé. Te meg itt laksz, mint valami megtűrt személy, úgyhogy jobb, ha csendben maradsz.
— Pontosan — helyeselt Mária. — Lilla, nyugodj le. Senki nem dob ki az utcára. Egyelőre maradhatsz. De a papírt alá kell írnod. Péter a család feje, és majd ő meghozza a döntést.
Súlyos csend ült a szobára. Márk, aki közben megszerezte a táblagépet, hangosan elindított rajta valamilyen játékot, és a csipogó, robbanó digitális zajok szinte szétszaggatták Lilla dobhártyáját. Lenézett a saját kezére. Még mindig érződött rajtuk a fertőtlenítő alkohol és a csirke szaga. Három éve próbált beilleszkedni ebbe a családba. Három éve nyelte a megaláztatásokat, teljesítette mások szeszélyeit, hajszolta magát a végkimerülésig. Amikor pedig a harmadik hónapban elveszítette a gyermekét egy veszekedés után, amelyet Mária robbantott ki a „rossz” vizsgálati eredmények miatt, az anyósa csak ennyit mondott: „Ha nem tudtad kihordani, akkor gyenge voltál.” Péter akkor is hallgatott. Ahogy most is.
Lilla lassan kioldotta a köténye megkötőjét. Gondosan összehajtotta, majd letette az asztal szélére, Krisztina érintetlen tányérja mellé. Ezután az előszobai fogashoz lépett, levette régi farmerdzsekijét, és a vállára terítette. Mozdulatai különös nyugalmat árasztottak, mintha nem is a levegőben, hanem sűrű víz alatt haladt volna.
— Hová készülsz? — kérdezte Krisztina gyanakodva.
Lilla visszafordult. Ránézett a férjére, aki végre elszakította tekintetét a telefonjától, és most értetlenül meredt rá.
— És most, Péterkém, jól figyelj arra, amit mondani fogok.