Éjszaka volt. Gábor a szomszéd feleségével, Petrával heveredett össze, s egészen közel hajolva a nő füléhez rekedten súgta:
– Petra, az istenért, egy hangot se, mert Anna meghallja.
Petra nem válaszolt. Összeszorított foggal viselte a helyzetet, ujjai görcsösen kapaszkodtak a lepedőbe.
Ekkor a fal túloldaláról váratlanul olyan hatalmas, mennydörgő tüsszentés harsant fel, hogy mindkettőjükben megállt a vér. Petra szeme kikerekedett, Gábor pedig egyetlen szempillantás alatt mozdulatlan kőszoborrá dermedt.
Aztán lépések hallatszottak. Nehéz, csoszogó léptek közeledtek a folyosó felől. A hálószoba ajtaja kellemetlen nyikordulással kitárult, és a sötétben kirajzolódott egy alak. Anna volt az, Gábor törvényes felesége: egyik kezében égő gyertyát tartott, a másikban üres, zománcos lavórt.
– Gábor! – sziszegte baljósan, miközben hunyorogva próbált átlátni a félhomályon. – Hová tűntél már megint? Várok rád egy örökkévalóság óta. Ráhúztad a reteszt a pincére? Úgy rémlik, a kecske alatt elfogyott a széna.
Gábor, akinek a térdig érőnek képzelt férfiassága a rémülettől verébtérdnyire zsugorodott, kétségbeesetten próbált valami menekülőutat kieszelni.
Az agya lázasan zakatolt, de használható ötlet nem akart születni. A gyertya kicsiny lángja reszkető árnyékokat vetett a falakra, és minden pillanattal közelebb kúszott az ágyhoz. A helyzet már-már végzetesnek tűnt: ha Anna még pár lépést tesz előre, rögtön kiderül, hogy a hites ura nem a saját fekhelyén tartózkodik, és egészen biztosan nem a pincezár ellenőrzésével van elfoglalva.
Ekkor Petra olyan lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, amire talán maga sem számított. Egyetlen hirtelen mozdulattal felült, felkapta a mellette heverő párnát, Gábor fejére borította, majd olyan hangos, erőltetett horkolásba kezdett, mintha egy magányos asszony mély, áttörhetetlen álomba zuhant volna.
Gábor a párna alatt majdnem megfulladt, mégis mozdulatlanul tűrte a megpróbáltatást; annyira rettegett, hogy még levegőt venni sem mert rendesen.
– Petra? – torpant meg Anna a küszöbnél, hunyorogva az ágy felé. – A fene egye meg, alszik, mint a bunda. De akkor hol kujtorog az én emberem?
Abban a pillanatban odakintről hatalmas csörömpölés hallatszott: a szomszéd kutyája nekivadult egy betévedt macskának. Anna összerezzent.
– Ja, hát persze, az udvaron lesz – morogta maga elé. – Megint a férfiakkal vedel valahol a sufni mögött. Na, ezért még számolunk…
Anna sarkon fordult.
Sietős, csoszogó léptekkel indult kifelé, maga mögött pedig gondosan, szinte nesztelenül húzta be az ajtót.
Amint a léptei elhaltak a folyosón, Gábor kibukkant a párna alól. Kapkodva szedte a levegőt, homlokáról hideg verejtéket törölt le, és az előbbi nagy hévnek már nyoma sem maradt rajta.
– Atyaég… – lehelte, miközben lecsúszott az ágyról, és remegő kézzel rángatta magára a nadrágját. – Egy hajszálon múlt, hogy nem ütött meg a guta. Ennyi volt, Petra, a jóból is megárt a sok. Én az ablakon át lépek le.
– Miféle ablakon, te szerencsétlen! – sziszegte Petra, aki addigra végre összeszedte magát. – Ott háromméteres kerítés van, ráadásul Betyár is oda van kikötve! Menj a verandán keresztül, de úgy, hogy egy hangod se legyen!
Gábor derékban meggörnyedve, óvatosan araszolt az ajtóhoz. Résnyire nyitotta a verandára vezető ajtót, majd kisurrant a hűvös, éjszakai csendbe. Szerencséjére Anna már a kert hátsó része felé csörtetett, ott kutatva utána. Gábor nagy nehezen átlendült a két porta közti alacsony kerítésen, lábujjhegyen besurrant a saját házába, ruhástul-cipőstül bevetette magát az ágyba, az orráig húzta a takarót, és lehunyta a szemét.
Pontosan két perc telt el.
Még ennyi idő sem kellett hozzá, hogy a ház ajtaja irgalmatlan csattanással kivágódjon. Anna úgy robbant be a szobába, mintha maga a vihar kapott volna emberi alakot.
— Gábor! Te szerencsétlen gazember, hol a pokolban csavarogtál?! — rikoltotta, és egyetlen rántással lerántotta róla a takarót.
Gábor széles, színpadias ásítást produkált, megdörzsölte a szemét, aztán olyan sértett, álmos arcot vágott, mintha legalábbis mély álmából verték volna fel teljesen ok nélkül.
— A-Anna? Miért ordítasz az éjszaka közepén? Én már vagy három órája alszom itt, a tizedik álmomat látom… Miféle fürdő? Miféle pálinka?
Anna tekintete lassan lejjebb csúszott, majd megdermedt. A takaró alól Gábor sáros, friss földdel és fűszálakkal összekent munkáscsizmája kandikált ki.
— Szóval alszol? — kérdezte halkan, olyan hangon, amitől a levegő is megfagyott. — Csizmában? Kabátban? És mondd csak, miért árad belőled Petra parfümje?
Gábor ekkor belátta, hogy a tagadásnak semmi értelme. Amikor végképp felfogta, hogy ezen az éjjelen nem a becsülete kerül a legnagyobb veszélybe, hanem sokkal inkább a „családi ékszerek”, szorosan lehunyta a szemét, és felkészült a sorsára. A következő pillanatban tompa, fémes döndülés szaladt végig a falun: egy zománcos lavór találkozott valakinek az ostoba fejével, hangos és végleges pontot téve az éjszakai kaland végére.