A folyosón a csillár ezúttal meg sem rebbent. Úgy látszik, ő is úgy határozott, nem avatkozik bele a családi ügyekbe.
Gábor maga vette elő a bögréket. Nálunk ez nem apróság volt, hanem komoly gesztus. Majdnem ünnepi.
— Ne haragudj — szólalt meg. — Azt hittem, tényleg magának kéri.
— Először én is ezt hittem.
— Rögtön rá kellett volna kérdezni.
— Rákérdeztünk.
Elhúzta a száját, félig mosolyogva.
— Igen. Csak Judit valahogy hatásosabban csinálta.
Kibontottam a zacskót, és kiszedtem belőle a mandarinokat. Az egyik már puha volt, kettő még egészen rendben, legalul pedig egy gyógyszertári blokk lapult. Erzsébet nyilván kapkodás közben dobta be a gyümölcsök mellé.
És abban a pillanatban olyan élesen láttam magam előtt a reggelét, mintha ott álltam volna mellette: ahogy készülődik, fejben gyakorolja a mondatokat, és már előre kiválasztja Katalin erkélyére a burkolatot, mintha az egész kérdés régen eldőlt volna.
Van úgy, hogy valaki kéretlenül beköltözik az ember holnapjába.
Gábor az ablakhoz lépett.
— Holnap elmegyünk megnézni az ablakokat?
— Elmegyünk.
— Meg a vezetékeket is.
— Azt is.
Egy darabig hallgatott.
— Anyámmal majd én beszélek.
Nem mondtam semmit, csak bólintottam.
Egy hét múlva megjelent nálunk a szerelő, egy vidám, bajuszos ember, Lászlónak hívták, és már az ajtóból közölte, hogy nálunk a villanyvezetékeket leginkább az emlékek tartják össze.
Még csak meg sem sértődtem. Pontosan így volt.
Aztán meghozták az új ablakokat. A lakásban purhab, por és változás szaga terjengett.
Erzsébet nem jött. Egyszer felhívta Gábort, és száraz hangon megkérdezte:
— Készen vagytok már?
— Csináljuk.
— Értem.
Olyan gyorsan tette le, mintha nem percekkel, hanem a rokoni türelem maradékával takarékoskodna.
Csakhogy az élet, ezt már régen észrevettem, nem a nagy jeleneteket szereti igazán, hanem a csendes folytatásokat.
Szombaton végül mégis beállított. Ezúttal zacskó nélkül érkezett, nem volt benne támadó lendület, és a szemében sem csillogott az a reggeli harci fény.
Az előszobában állt, nézte az új kereteket, és sokáig nem szólt. Aztán levette a kabátját.
— Világosabb lett.
— Igen, világosabb — feleltem.
Gábor kijött a szobából.
— Anya, kérsz teát?
— Kérek.
Hárman ültünk le a konyhában. A tea bergamottillatú volt. Az ablakpárkányon ugyanott állt az üveg a gombokkal, mintha semmi köze nem volna az egészhez.
Erzsébet két tenyere közé fogta a csészét, majd hirtelen megszólalt, anélkül hogy ránk nézett volna:
— Katalinnak megmondtam, hogy ha valamire szüksége van, beszéljen veletek ő maga.
Gábor nem válaszolt. Csak bólintott.
Erzsébet egy árnyalattal keményebben folytatta:
— Vagy még inkább beszéljen a férjével.
Kinéztem az ablakon, hogy ne kelljen találkoznom a tekintetével. Nem sajnálatból.
Egyszerűen vannak pillanatok, amikor az ember már annyira megbüntette saját magát a kínos helyzettel, hogy annál jobban senki más nem tudná.
— Az erkélye egyébként tényleg rossz állapotban van — morogta maga elé.
— Elhiszem — mondtam.
Gábor erre váratlanul elmosolyodott.
— Elhisszük. De a mi vízforralónknak is megvan a maga természete.
Erzsébet felhorkant. Egészen halkan. Szinte észrevehetetlenül.
De ez már az ő megszokott, emberi hangja volt, nem annak az asszonynak a szava, aki azért érkezett, hogy mások pénzének sorsáról rendelkezzen.
Tea után körbejárt a lakásban, végighúzta az ujját az új párkányon, megnézte, hogyan záródik az ablak, aztán az ajtóban még megjegyezte:
— Csak függönyből kell majd másik.
Becsuktam mögötte az ajtót, és végre elnevettem magam.
Gábor is nevetett.
Hát így történt.
A pénzecske, ahogy Erzsébet mondani szokta, nem repült el sehová. Ott maradt, ahol a helye volt.
Az ablakokat kicseréltük. A vezetékeket szintén.
És közben Gábor megtanulta úgy kimondani az anyjának azt a rövid kis szót, hogy „nem”, hogy nem menekítette közben a tekintetét a tájba.
Azt hiszem, végül ez lett a leghasznosabb felújítás az egész házban.