Azt mondta, a pénzt már átutalták a fiának, és most gyorsan eldöntik a részleteket, amíg a mestereknek még van szabad kapacitásuk.
A folyosón valaki arrébb húzott egy létrát. A fém olyan élesen csikordult végig a padlón, hogy a beálló csend szinte színpadi hatást kapott.
Gábor lassan felegyenesedett.
— Anya, te azt mondtad, nálad mállanak a falak.
— És szerinted Katalinnál minden márványból van? — vágott vissza azonnal Erzsébet. — Gyerekei vannak. A férje meg olyan, mintha nem is ezen a világon élne. Mégis ki segítsen rajta? A szomszédok?
Judit zavartan átpakolt egy papírt a mappa egyik feléből a másikba.
— Mi azt hittük, hogy ezt mindenki tudja. Olyan magabiztosan beszélt róla, hogy a fia hozza a pénzt, és utána rögtön indíthatjuk a munkát.
Ez után a mondat után már az utolsó vékony függöny is lehullott.
Előttünk ott feküdt a költségvetés. Egy idegen lakásra. Egy idegen konyhára. Egy idegen előszobára.
És a mi pénzünkre, amelyet Erzsébet fejben már régen csempévé, tapétává meg Katalin beüvegezett erkélyévé alakított.
Nagyvonalú tervei voltak. Igazi családi léptékűek. Csak éppen a pénztárcát nem a sajátjából választotta hozzá.
— És akkor mi van? — kérdezte. — Katalinnak is szüksége van rá. Nem bundát kérek magamnak.
— Tehát idejöttél, és elvártad, hogy az összes pénzünket Katalin felújítására adjuk? — kérdezte Gábor lassan.
— Nem az összeset. Amennyi elég.
— Nem — szólaltam meg. — Ön azt mondta: a teljes összeget.
Felém fordult.
— Mert maguktól másképp nem lehet kicsikarni semmit. Hónapokig halogatták volna. Ott pedig most kell lépni.
— A saját ablakainkra már nem is gondolhatunk? — kérdezte Gábor.
— Azok az ablakok nem szaladnak el.
— A pénzünk viszont ezek szerint fusson át Katalinhoz? — mondta halkan.
Judit úgy tett, mintha hirtelen rettenetesen fontos lenne megkeresnie egy pecsétet. Okos asszony volt. Amikor egy szobában a családi igazság leveti a kabátját, jobb nem az ajtóban álldogálni.
Erzsébet kihúzta magát.
— Én anya vagyok. Jót akartam.
— Kinek? — kérdeztem.
Kinyitotta a száját. Szinte láttam, ahogy már összeáll benne a hosszú beszéd a gyerekekről, a kötelességről, a segítségről és a szívtelen időkről.
De a szépen felépített szónoklat helyett csak az igazság csúszott ki belőle.
— Katalinnak, természetesen. Neki nagyobb szüksége van rá.
Ezzel ő maga tett pontot az egész végére.
Nem volt kiabálás. Nem lett jelenet. Nem volt látványos sértődés sem.
Csak egy hétköznapi mondat hangzott el, amely után már sem magyarázkodni, sem kibogozni nem kellett semmit.
Még a bemutatóállványra rakott csempe is mintha megfakult volna. Bár lehet, hogy csak nekem tűnt úgy.
Gábor végighúzta a tenyerét az arcán.
— Értem.
Erzsébet valahogy egyik pillanatról a másikra kisebbnek látszott. Nem lett szánalmas, nem. Ő nem olyan ember volt.
De eltűnt belőle az a lendületes magabiztosság, amellyel reggel betoppant hozzánk. Amikor valaki túl határozottan menetel egy másik ember útján, aztán hirtelen meglátja a tiltó táblát, annak mindig hasonló hatása van.
A papírokat visszatoltam Judit elé.
— Köszönjük. Nekünk most nem kell semmit kiszámolni.
— Rendben — felelte Judit csendesen. — Ha mégis szükségük lenne valamire, keressenek nyugodtan.
Odakint nyirkos volt a levegő. A busz még nem érkezett meg.
Erzsébet a mandarinos szatyorral állt mellettünk, a csomag pedig ingerült ritmusban ütődött a térdéhez.
— Szóval így állunk — mondta.
Gábor aznap először nem fordította félre a tekintetét.
— Igen. Pontosan így. A pénzünket nem adjuk oda senkinek.
— A testvéredtől sajnálod?
— Nem sajnálom. Csak te nem kértél. Te rendelkezni akartál vele.
Erzsébet megigazította a kendőjét.
— És most mi legyen? Térden állva könyörögjek?
— Nem — mondta Gábor. — Elég lett volna normálisan beszélni.
Én akkor nem tettem hozzá semmit. Van olyan pillanat, amikor egy férfi végre kimondja azt, amit már régen ki kellett volna mondania, és ilyenkor még együttérzéssel sem szabad megakasztani.
Otthon a konyhában csend és meleg fogadott minket. Bekapcsoltam a vízforralót.
Egyenletes, békés zúgással indult el, minden színpadias kíséret nélkül.