— A felújítós irodából hát. Ahol az árajánlatokat készítik. Én már mindennek utánajártam. Kiszámolták rendesen. Ha észre akarjátok csinálni, akkor nem lehet apránként toldozgatni-foldozgatni. Egyszerre kell nekimenni: fürdő, konyha, előszoba. Mert ha most garasoskodni kezdtek, a végén még ti fogjátok mondani, hogy túl sokba kerül.
Leültem vele szemben.
— Szóval már számítás is készült?
— Természetesen. Mit gondoltok, csak úgy beállítok ide a semmire? Én komoly ember vagyok.
Ez kétségtelenül igaz volt. Erzsébetnél csak az volt a baj, hogy a komolysága mindig jóval a tények előtt járt.
Gábor félig oldalra fordulva telepedett az asztal mellé.
— Anya, és kinek a nevére szól az a költségvetés?
A kanál finoman megkoccant a csészealjon.
— Ugyan, hát ez most mit számít?
— Elég sokat — feleltem. — Én mindenkinek hiszek, ha papírt is látok mellé.
— Ó, így állunk? Akkor nekem már papír nélkül semmit sem hiszel el?
— Elhiszek. Csak nem ekkora összeget.
Gábor gyorsan bólogatni kezdett, látható megkönnyebbüléssel, amiért a beszélgetés végre kézzelfogható dolgokra terelődött, nem pedig a családi érzelmek ingoványába.
— Igen, anya. Mutasd meg az árajánlatot, és kész.
Erzsébet összeszorította a száját.
— Akkor menjünk. Akár most rögtön. De aztán nehogy azt mondjátok, hogy én nem szóltam.
Amíg összekészültünk, kétszer is nagyot sóhajtott a régi ablakaink előtt, egyszer olyan vádlón pillantott fel a csillárra, mintha az személyesen tehetne a rokonság fösvénységéről, majd mellékesen megjegyezte, hogy ebben a lakásban sem ártana már egy tisztességes felújítás.
Ebben volt valami majdnem megható. Mint amikor valaki eljön, hogy elvigye a süteményedet, de közben aggodalmasan megkérdezi, jól működik-e a sütőd.
A buszon Erzsébet az ablak mellé ült, az ölében a mandarinos szatyorral. A zacskó minden kanyarnál zörgött egyet, mintha neki is külön véleménye volna az ügyről.
Gábor hallgatott. Én is.
Csak a sofőr tüsszögött idegesen a megállóknál, mögöttünk pedig egy iskolás lány olyan hangosan ropogtatta a rágcsálnivalóját, mintha ő szolgáltatná az utazás zenei aláfestését.
Az iroda egy régi bérház földszintjén működött. A folyosón friss festék, megsárgult iratok és az a különös hivatali por szaga keveredett, amelyet szerintem minden intézmény a bélyegzővel és az ajtótáblával együtt kap meg.
A falon csempeminták sorakoztak. Mind fényes volt, derűs és annyira magabiztos, mintha egyetlen négyzetméter burkolat képes lenne rendbe hozni a házasságot, a vérnyomást és a rokoni viszonyokat is.
Judit alacsony, szemüveges nőnek bizonyult, hóna alatt mappával és olyan üzletszerű arckifejezéssel, hogy még Erzsébet is visszavett valamennyit a hangerejéből.
— Jó napot, Erzsébet asszony. Már a családdal együtt érkezett?
— A családdal — mondta az anyósom. — Nálunk ugyanis, úgy látszik, ellenőrzés van.
Judit udvariasan elmosolyodott.
— Nem is baj. Manapság jobb mindent előre tisztázni.
— Akkor remek — szóltam közbe. — Legyen szíves, mutassa meg az árajánlatot.
— Persze.
Kinyitotta a mappát, az iratokat az asztalra fektette, és abban a pillanatban mintha a festékszag is erősebben csapott volna meg.
Mert a papíron szereplő cím nem Erzsébet lakása volt.
Először azt hittem, rosszul néztem. Megesik az ilyesmi. Az ember egy bizonyos adatra készül, aztán valami egészen mást lát, és egy pillanatra úgy mered a lapra, mint szemüveg nélkül a gyógyszertárban.
De nem tévedtem.
Másik utca. Másik házszám. Másik lakás.
Gábor előrehajolt.
— Anya… ez micsoda?
Erzsébet arcán megrándult egy izom. Alig észrevehetően. De én észrevettem.
— Ez csak… mintának van.
Judit felpillantott.
— Hogyhogy mintának? Ez Katalin lakása. Neki számoltuk a konyhát és az előszobát. Még az erkély beüvegezése is szóba került, ha belefér a keretbe.
— Miféle Katalin? — kérdeztem, bár addigra már pontosan értettem.
Judit megigazította a szemüvegét.
— Erzsébet asszony lánya.