— Anna, nyisd ki. Nem teázni jöttem, hanem ügyben.
Még el sem fordítottam a kulcsot a zárban, de már akkor éreztem: ennek a napnak bizony külön akarata lesz.
A lépcsőházban por, mandarin és valakinek a babérleveles levese keveredett a levegőben. Erzsébet Petrovna olyan magabiztosan állt az ajtóm előtt, mintha nem én laktam volna itt huszonkét éve, hanem ő csak leszaladt volna egy percre, és most visszatért átvenni a lakást.
Az egyik kezében szatyor lógott, a másikban kesztyűt szorongatott. A szája vékony vonallá préselődött, a tekintete pedig olyan volt, mint egy leltározóé.
Nem is haragosnak mondanám. Inkább annak a fajta pillantásnak, amelytől az emberek önként tárják ki a szekrényeket, a kredenceket, s ha az ember nem figyel, még a pénztárcájukat is.
— Hallottam, hogy pénz állt a házhoz nálatok. Ne kerülgessük a forró kását: adjátok ide az egészet nekem felújításra.
Szó nélkül szélesebbre tártam az ajtót.
— Jó napot, Erzsébet Petrovna.
Úgy lépett be, ahogy az olyan ember szokott, aki nem kérni érkezett, hanem szemlét tartani a saját birtokán.
— Akkor lesz jó napom, ha nem kezditek el játszani, hogy nem értitek, miről beszélek.
A szobából Gábor dugta ki a fejét, trikóban, olyan arccal, mint aki mindent hallott már, de még reménykedik benne, hogy a vita a szomszédból szűrődik át.
— Anya, már kora reggel?
— Mikor jöjjek, fiam? Estére nálatok már a pénz is elbújik, meg a lelkiismeret is. Egyébként sem magamnak kérem. Omlanak a falaim.
— A maga falai? — kérdeztem.
— Hát kié? A pápáé?
Ezért a képességéért valahol mindig is becsültem Erzsébet Petrovnát. Ha más forintjára fájt a foga, úgy tudta előadni, mintha nem a saját lakását mentené, hanem a nemzeti örökséget.
A vízforraló még csak készülődött a forrásra, ő máris a konyhaasztalnál ült. Levette a kendőjét, gondosan összehajtotta, és a cukortartó mellé tette. Ez volt az ő módszere: előbb elfoglalni a helyet rendesen, hogy aztán a beszélgetés se lehessen holmi futó ügy.
Az ablakpárkányon gombokkal teli befőttesüveg állt, odakint ritkás márciusi hó sercegett az üvegen túl, a tűzhely felől pedig a tegnapi sült krumpli szaga derengett.
Teljesen hétköznapi reggel lett volna. Csak éppen pénzszagú.
Feltettem a vizet.
— Kitől hallotta?
— Ugyan már, Anna, hát nem a Holdon éltek. Gábor számlájára pénz érkezett, én meg megtudtam.
Gábor zavartan köhintett egyet.
— Nem érkezett, hanem átutalták.
— Ne bűvészkedj nekem a szavakkal. A pénz az pénz. Nekem most azonnal felújítás kell. Sürgősen.
A vízforraló morogni kezdett.
A férjem felé fordultam.
— Gábor, te mondtad el anyádnak?
Ő kinézett az ablakon, mintha odakint hirtelen megjelent volna a helyes válasz.
— Hát… annyit mondtam, hogy kaptam prémiumot.
— Prémiumot? — kapta fel a fejét Erzsébet Petrovna. — Szép szerényen fogalmazol. Manapság ekkora összeget nem szórnak az ember után minden kedden.
Na, itt kezdett igazán érdekelni a dolog.
Az összegről ugyanis senkinek sem beszéltünk. Nem mondtuk el a lányunknak, nem tudta a nyolcadikról az a szomszédasszony sem, aki rendszerint előbb értesült mindenről, mint a postás, sőt még Gábor unokatestvérének sem árultuk el, pedig ő családi költségvetésekben utazott, puszta kedvtelésből.
Azt terveztük, hogy kicseréltetjük az ablakokat és a vezetékeket. Semmi fényűzés. Csak szerettünk volna végre úgy élni, hogy amikor bekapcsolom a vízforralót, az előszobai csillár ne kacsintgasson rám, mint egy táncosnő 1987-ből.
Letettem Erzsébet Petrovna elé a csészét.
— És mégis mekkora összegről beszélünk, ha szabad érdeklődnöm?
Magabiztosan nyúlt a teáért.
— Ne akadékoskodj. Judit mondta, hogy tisztességes pénzről van szó.
Gábor homloka összeráncolódott.
— Miféle Judit?
— Hát a szokásos. Az irodából.
Ahogy kimondta, rögtön a csészéjébe nézett, mintha jelentéktelen apróság csúszott volna ki a száján. Én viszont már rég megtanultam: amikor valaki úgy tesz, mintha semmiséget említett volna, többnyire éppen abban lapul a lényeg.
— Miféle irodából? — kérdeztem.