A halványkék festék foltokban, makacsul kapaszkodva terült el a régi vakolaton, mégsem hagyta abba: türelmes mozdulatokkal vitte fel rá az újabb réteget. A kiszáradt parketta minden lépésük alatt panaszosan megnyikordult.
— Megvan az asztal! — szólt ki egyszer csak a szobából. — Holnap érte megyünk, a szomszéd elvisz minket kocsival.
Az étkezőasztalra egy hirdetésben bukkantak rá. Nehéz, masszív darab volt, a lakkozása több helyen lepattant, de még mindig erősnek látszott. Szinte mindenük így került hozzájuk: a komódot bizományiból hozták, a székeket ismerősök adták tovább, egyedül a kanapét vették vadonatújan. Azt Benedek miatt.
Aznap este a konyhában telepedtek le. Teát kortyolgattak különféle, össze nem illő bögrékből, miközben Benedek a kis asztalánál rajzolt. A nagy koncentrálástól kidugta a nyelvét, és annyira belemerült a papír fölé hajolva, hogy már nem kapta fel a fejét minden neszre. Nem húzta össze magát, nem lesett riadtan a válla fölött.
— Mosolyogsz — jegyezte meg Gábor csendesen, és magához vonta a feleségét.
— Én? — csodálkozott Eszter.
Fel sem tűnt neki. Az utóbbi hetekben egyetlen komolyabb veszekedésük sem volt. Gábor, amikor hazaért a munkából, először őt ölelte át, nem pedig a szüleihez sietett, hogy mindenről beszámoljon.
A telefon azonban néma maradt. Gábor anyja nem vette fel a hívásokat, az apja pedig röviden megszakította a beszélgetést, mindig valamilyen sürgős elfoglaltságra hivatkozva. Gábor összehúzott szemöldökkel nézte a kialudt kijelzőt.
— Idővel megbékélnek — mondta Eszter halkan. — Néha csak várni kell.
Éppen palacsintát sütött, és a serpenyő fölött fordította meg a következő darabot, amikor megszólalt a kaputelefon. Benedek azonnal odaszaladt, lábujjhegyre állva érte el a kagylót.
— Ki az?
Néhány másodpercig senki sem válaszolt. Aztán egy ismerős, rekedt hang hallatszott.
— A nagypapa vagyok. Engedjetek be.
Gábor mozdulatlanná dermedt. A kávésbögre félúton megállt a kezében, mielőtt a szájához emelhette volna. Eszter elzárta a gázt, és letette a lapátot.
Az ajtó előtt László állt. Az ősz haját összeborzolta a szél, a szeme alatt mély árnyékok húzódtak. Egy kartondobozt szorított a kezében.
— Benedek játékai — mondta zavartan. — A garázsban akadtam rájuk.
Benedek Eszter háta mögül óvatosan előbújt, aztán a doboz felé nyúlt. Odabent régi kisautói és az építőkockái lapultak.
Az após tanácstalanul helyezte át a testsúlyát egyik lábáról a másikra. Nem nézett rájuk közvetlenül, inkább valahová a fejük fölé szegezte a tekintetét.
— Azt hiszem… — kezdte, majd megköszörülte a torkát. — Hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy a gyerekeinknek joguk van a saját életükhöz.
Eszter félreállt az ajtóból.
— Jöjjön be. Kér egy teát? Most sültek a palacsinták.
László lassan átlépte a küszöböt, és körbenézett az előszobában, ahol a saját kezűleg összeeszkábált fogas állt. A konyhából egy régi rádió halk dallama szűrődött ki. Az asztalt kockás abrosz borította, a vázában száraz berkenyeágak álltak.
Leült arra a székre, amelyet Eszter felé tolt, és átvette a csészét. Benedek nem sokkal később felmászott az ölébe, majd büszkén elé tartotta az új rajzát.
— Jó helyetek van itt — szólalt meg László halkan.
Eszter csak bólintott. A félelemmel együtt a gyűlölet is elcsendesedett benne. Ezek között a falak között végre úgy érezte, lehet egyszerűen önmaga.