Erzsébet tetőtől talpig végigmérte.
— Csak nehogy szégyent hozz ránk Balázsék előtt — sziszegte.
Este hétre a lakás már zsúfolásig megtelt. László a fotelben ült, mintha trónon fogadná a hódolatot; sorra léptek oda hozzá a vendégek jókívánságokkal. A dohányzóasztalon egymásra rakva sorakoztak az ajándékok: konyakosüveg, díszes könyvek, egy elegáns, méregdrága toll.
Eszter is odatette elé a maga csomagját: egy szépen kötött sorozatot László kedvenc írójának összes művéből. A fizetése majdnem harmada ment rá, de azt remélte, talán legalább erre az estére békét vásárol vele.
— Köszönöm — felelte László szárazon.
Erzsébet ekkor a zsebkendőjébe temette az arcát, és hangos zokogásban tört ki.
— Mi mindent megtettünk értetek, ti pedig… hátba szúrtok minket!
— Ez nem hátbaszúrás — mondta Eszter, és ezúttal nem sütötte le a szemét. Felállt az asztaltól. — Ez egyszerűen az, hogy élni akarunk. Normálisan.
— Takarodjatok! — üvöltötte László, és dühében a földre csapta a szalvétáját. — Többé át ne lépjétek ennek a lakásnak a küszöbét!
A bejárati ajtó nagyot csattant mögöttük. Eszter a karjában tartotta a félálomban pihegő Benedeket, Gábor pedig egy sebtében összekapkodott táskát cipelt, benne a gyerek legfontosabb holmijaival. Másra nem maradt idő. A lépcsőházban csak a gyenge, sárgás ügyeleti fény vibrált.
A kocsiban nyomasztó némaság telepedett rájuk. Benedek hátul aludt, arcát a nyuszis plüsséhez nyomta. Gábor hosszú másodpercekig képtelen volt elfordítani a slusszkulcsot; annyira reszketett a keze.
— Ne haragudj — mondta végül rekedten, a párás szélvédőt bámulva. — Nem hittem, hogy apa idáig elmegy.
Eszter nem válaszolt. A könnyei némán folytak végig az arcán, mégis különös könnyebbség szétáradását érezte odabent. Olyan volt, mintha egy végtelen emelkedő után valaki levette volna a válláról a túl nehéz hátizsákot.
— Eszter… sajnálom — folytatta Gábor halkan. — Azt hiszem, csak most fogtam fel, mit éltél át mellettük. Napról napra.
Eszter felé fordította a fejét. A félhomályban Gábor arca szinte fiúsnak látszott, olyannak, mint azon a régi estén, amikor tíz évvel korábban először találkoztak.
— Ne mondd tovább — suttogta. — Valahogy megoldjuk.
Gábor megkereste a kezét, és óvatosan a tenyerébe zárta a hideg ujjait. Eszter viszonozta a szorítást, erősen kapaszkodott belé, ugyanúgy, mint egykor az első randevújukon, a parkban.
A motor végre felmordult. Lassan kihajtottak az udvarról, maguk mögött hagyva Lászlóék fényben úszó ablakait. Benedek álmában cuppantott egyet, aztán még szorosabban ölelte magához a nyusziját.
— Hová menjünk? — kérdezte Gábor, amikor megálltak a piros lámpánál.
— Anyámhoz — felelte Eszter. — Holnap pedig elkezdünk saját otthont keresni.
Nem tudták, mi vár rájuk, az út előttük ismeretlen volt. Eszter mégis mosolygott a könnyein keresztül.
Az új lakás előszobájában kartondobozok magasodtak egymás mellett. Benedek egy plüssmackót vonszolt át a küszöbön, végighúzva a poros padlón. Eszter a konyhai holmikat csomagolta ki, óvatosan bontogatva le róluk a régi újságpapírt.
— Anya, ezen a kanapén lehet ugrálni? — kukkantott be a kisfiú a nappaliba.
— Lehet — mosolyodott el Eszter.
Benedek nekiszaladt, és boldogan belevetette magát a párnák közé.
Gábor a gyerekszobában festett.