— Emlékszel még István bácsira, apád harmad-unokatestvérére? — hadarta az asszony. — Egy hónapja temettük el. A Miskolc melletti telkét rám hagyta. Már beszéltem is egy ingatlanossal, azt mondja, meglepően jó pénzt kaphatunk érte. Esztikém, az egész összeg a tiétek lehet. Nem palotára, de egy kisebb lakásra elég lenne. A sajátotokra.
Eszter kezében mozdulatlanná vált a portörlő. A vitrinben álló porcelán pásztorlányka derűs, rózsaszín arcocskával mosolygott vissza rá, mintha ő is tudná, mekkora szó hangzott el az imént.
— Elbambultál? — csattant fel mögötte Erzsébet. — A vitrin fele még koszos.
Esztert a konyhából felszálló égett szag rántotta vissza a valóságba. Az anyósa már megint rajta felejtette a fazekat a tűzön. Lesietett, levette az edényt, és némán kaparni kezdte a lábos aljára ragadt fekete réteget. A keze tette a dolgát, de a gondolatai egészen máshol jártak: abban a lakásban, amelyről Gábor annyiszor beszélt.
A következő napokban úgy mozgott a házban, mintha sűrű párán át látná a világot. Amikor este a keskeny heverőn próbált elaludni az átjárószobában, maga elé képzelte a világos falakat, ahol nem lógnak idegen felmenők megsárgult, komor arcképei. Látta Benedek szobáját, ahol a kisfiú végre szabadon széthagyhatja a játékait, és senki sem sziszeg rá miatta. Elképzelte a konyhát is. Az ő konyháját. Ahol nem áll valaki a háta mögött, hogy megjegyezze: a hagymát nem így kell aprítani.
— Már megint a felhők közt jársz? — csoszogott be Erzsébet a kopott papucsában. — Hoztál tejet?
— Betettem a hűtőbe — felelte Eszter, és inkább az ablak felé fordult.
Előző este Gábor ismét elővette a lakás ügyét. A telefonján képeket mutatott: egyszerű, kétszobás otthon egy lakótelepen, semmi különös, mégis az övék lehetett volna. Eszter látta rajta, mennyire nehezen fogja vissza a reményt.
— És a szüleidnek hogyan mondjuk el? — kérdezte halkan.
Gábor sokáig nem válaszolt. Végül magához húzta, és csak ennyit mondott:
— Valahogy megoldjuk.
Csakhogy Eszter nem felejtette el, mi történt, amikor legutóbb szóba került a különköltözés. László akkor felpattant az asztaltól, félretolta a tányérját, benne a félig megevett levessel, és hidegen odavetette:
— Mi befogadtunk benneteket. Az önállóságot előbb ki kell érdemelni.
Most azonban, miközben a tányérokat törölgette, valami más kezdett nőni benne. Nem a megszokott szorongás volt az. Inkább makacs elhatározás. Ha veszekedés lesz, hát legyen. Ha hetekig nem szólnak hozzá, azt is kibírja. Benedekért. Gáborért. A hármuk kis életéért.
Benedek a nappali szőnyegén ült, és kirakóst illesztgetett, amikor Erzsébet belépett.
— Azonnal szedd össze! Egy óra múlva megérkeznek a vendégek.
A gyerek ijedten kapkodni kezdte a kartondarabokat a dobozba. Az egyik kiesett az ujjai közül, és begurult a kanapé alá.
— Te szerencsétlen! — mordult rá Erzsébet, és megrántotta a karját. — Hogy lehet valaki ennyire kétbalkezes?
Eszter a sarokban állt a vasalódeszka mellett, Gábor ünnepi ingét simította ki. A konyhából edénycsörgés hallatszott: aznapra külön bejárónőt fogadtak, László jubileumi ünnepsége miatt.
— Eszter, remélem, valami tisztességes ruhát veszel fel.
