— Micsoda, hogy ti saját lakást akartok venni? Ennyi mindent megtettünk értetek, és ez a hála? Hátba szúrtok minket! — méltatlankodtak a férje szülei.
— Hányszor kértelek már, hogy este tíz után ne kapcsold be a mosogatógépet? Az egész lakás beleremeg, én meg képtelen vagyok aludni!
Eszter kezében megállt a tányér. László az ajtófélfánál állt, magára szorította a frottírköntösét, ősz haja pedig szanaszét meredt, mintha a kanapén töltött alvás külön életre keltette volna.
— Bocsánat, nem gondoltam… — Eszter óvatosan visszacsúsztatta a tányért az asztalra. A porcelánon már rászikkadt a franciasaláta maradéka.
— Más otthonában illik alkalmazkodni a házirendhez — tolta feljebb szemüvegét az apósa. — Nem tudom, hányszor kell még ezt elmagyaráznom.
Eszter némán biccentett, aztán a mosogató mellett magasodó edénykupacra pillantott. Salátástálak, bögrék, kistányérok sorakoztak egymás hegyén-hátán. A tűzhelyen egy serpenyő árválkodott, alján megfeketedett, odakapott olajjal.
László hátat fordított, és papucsában csoszogva eltűnt a folyosón. A hűtő fölötti falióra fél tizenegyet mutatott. Eszter megengedte a vizet, a szivacs után nyúlt, a forró sugár pedig azonnal megcsípte az ujjait.
Másnap éppen a nappaliban álló porcelán pásztorlánykákról törölgette le a port, amikor a háta mögül felhangzott az ismerős, figyelmeztető köhintés.
— Már megint nem a megfelelő felével használod azt a rongyot — jelent meg Erzsébet az ajtóban összefont karral. — Hányszor mondtam? Üveghez mikroszálas kendő kell, porcelánhoz flanel.
— Jó, mama — válaszolta Eszter gépiesen, és engedelmesen megfordította a törlőkendőt. Négy éve ment ez így. Négy éve tartott az a bizonyos „csak átmeneti” állapot.
A konyhából ekkor László hangja csattant fel:
— Benedek! Ne markold ökölbe azt a kanalat! Úgy nézel ki, mint valami faragatlan férfi!
A hároméves kisfiú a súlyos tölgyfaasztalnál ült, lábai nem értek le a székről. László fölé hajolt, és a gyerek apró ujjait próbálta a kanál nyelére igazítani.
— Apa, még nagyon kicsi — szólt közbe óvatosan Gábor, de az apja csak türelmetlenül intett.
— A mi családunkban már kétévesen mindenki rendesen fogta az evőeszközt.
Eszter az ajkába harapott. Amikor négy évvel korábban Gábort elküldték a gyárból, mindketten azt hitték, legfeljebb néhány hétig, talán egy-két hónapig tart majd a nehéz időszak. Albérletre nem maradt pénzük, mert minden forintot a majdani lakáshitel önerejére raktak félre. „Költözzetek hozzánk egy időre, elfértek” — ajánlotta akkor nagylelkűen Erzsébet. Gábor fél év múlva ugyan talált állást, de a fizetése a korábbinak alig a felét érte el. Benedek születése után pedig végképp háttérbe szorult a saját otthon álma: pelenka, tápszer, orvosi vizsgálatok vitték el mindazt, amit addig összekuporgattak. Az ideiglenes megoldásból így lett négy hosszú esztendő.
Ekkor megrezzent a telefon a köténye zsebében. Az édesanyja hívta.
— Esztikém, amint tudsz egyedül beszélni, hívj vissza, nagyon sürgős — remegett az anyja hangja az izgalomtól.