— Meg Júliával is.
— És?
— Hát… arról lenne szó, hogy Márkot nyárra elhozzuk, ezt már megbeszéltük. Csakhogy Júliának nehéz egyedül a három gyerekkel. Van még két kicsi Balázstól, öt- és hétévesek.
— Értem.
— Anyámnak eszébe jutott, hogy minek fulladjanak meg a városban. Mi lenne, ha mindhárman kijönnének ide a nyaralóba? Friss levegő, Duna-part, zöld. Júlia is kifújná magát egy kicsit.
Katalin lassan letette a kezében tartott törülközőt.
— Gábor. Júlia két kisebb gyereke a második férjétől van. Nekünk ők pontosan kicsodák?
— Hát… Márknak a testvérei. Valahol család, nem?
— Balázsnak micsodái?
— A fiai.
— Pontosan. Balázs fiai. Van apjuk, van anyjuk. Miért nálam töltenék a nyarat, abban a házban, amit én bérelek?
Gábor fészkelődni kezdett a széken.
— Kati, ne kezdd már rögtön a számolgatást. Gyerekekről van szó. Anyám is azt mondja, Leventének jót tenne a társaság, különben mindig egyedül van.
Ekkor került elő Gábor örök aduásza, amit mindig az utolsó pillanatig tartogatott.
— Egyébként Leventéről is beszéltünk — vakargatta meg a tarkóját. — Anyám szerint elmehetne addig a te anyukádhoz pár hétre. Így felszabadulna a szoba Márknak. Mégiscsak vendég, nem lenne szép dolog összecsukható ágyra fektetni.
Katalin hosszú ideig csak nézte a férjét.
Levente az első házasságából született fia volt. Hétéves. Ebben a nyaralóban töltötte eddig az összes nyarát, amióta élt. Ismerte az udvar minden almafáját, minden recsegő deszkát, minden árnyékos zugot. Most pedig azt javasolták, hogy a saját gyerekét küldje el a nagymamához, csak hogy helyet csináljanak egy vendégnek.
— Tehát az én fiam menjen az én anyámhoz — mondta Katalin egészen halkan, de minden szót külön megnyomva. — Ide pedig beköltözne három idegen gyerek. Jól értem Ilona elképzelését?
— Ne mondd már így. Nem idegenek. És különben is, anyám tapasztalt asszony, ő tudja…
— Mit tud?
Gábor nem válaszolt.
Katalinnak eszébe jutott az esküvőjük. Ilona akkor összeszorított szájjal odasúgta valakinek a rokonságból: „Elvált nő, még hozta magával a koloncát is.” A kolonc Levente volt. Márk Ilona szájából mindig „a mi kisfiunk” volt, Levente legfeljebb „a Katalin gyereke”.
Másnap az anyósa újra megjelent. Szatyrokkal, befőttesüvegekkel, savanyúságokkal és egy műanyag dobozzal felszerelkezve.
— Hoztam egy kis ennivalót — jelentette ki, és úgy kezdte kipakolni a konyhában az üvegeit, mintha mindig is ő rendelkezett volna ott. Katalin dolgait egyszerűen félretolta. — Ennyi emberre már előre kell készülni. Gáborka mondta, hogy akkor megegyeztetek?
— Semmiben nem egyeztünk meg — felelte Katalin.
— Hogyhogy semmiben? — Ilona sarkon fordult. — Teljesen elvesztetted a józan eszed? A férjed döntött, akkor el van döntve. Júlia már csomagolja a gyerekeket! A jegyeket is megvették!
— Miféle jegyeket? Esztergomig a vonat nagyjából ezerkétszáz forint.
— Ne kapaszkodj minden szóba! — csattant fel Ilona. — Jót akarnak neked. Együtt lesztek, ahogy egy rendes családhoz illik.
— Milyen családról beszél, Ilona? Júlia és a férje, Balázs alkotnak egy családot. Az ő gyerekeik az ő családjuk.
Ilona erre csak felhorkant.