— Hát, nem mondom, elég szűkösen vagytok itt. Négy embernek még csak-csak elmegy, de mi lesz, ha valaki vendégségbe jönne?
Ilona végigsétált a verandán, ujját végighúzta az ablakpárkányon, majd elégedetlen arccal szemügyre vette. A gyűrűsujján nagy, arany foglalatú gyűrű csillant, benne sötét kővel.
— Ez bérelt nyaraló, Ilona — tette le Katalin az asztalra a hideg levest. — Ekkora, amekkora. Ezzel tudunk gazdálkodni.
— Bérelt — horkant fel az anyósa. — Ennyi pénzért igazán találhattatok volna valami tágasabbat is. Spóroltok, vagy mi?
Az anyósa eredetileg úgy érkezett, hogy „csak egy napra megnézi az unokáját”, ehhez képest már harmadik napja náluk volt. Levente szobájában aludt, a fiút pedig átköltöztették egy összecsukható ágyra, az átjáróba.
Gábor, Katalin férje, eközben a tornácon ült, horgászbotot szorongatott, és nagy odafigyeléssel babrált a damillal. A bot új volt, még az előző hétről rajta maradt a bolti fólia.
— Gáborkám, meddig vacakolsz még ott? — szólt ki neki az anyja. — Az anyád megjött az útról, te meg azzal a bottal futkározol.
— Megyek, anya — felelte Gábor, de meg sem mozdult.
Katalin szó nélkül merte tányérokba a levest. Hat éve bérelte ki először ezt a nyaralót: tizenöt áras telek, verandás ház, kis fürdőház, öreg almafák. A tulajdonos, Erzsébet néni, olcsóbban adta ki neki, mert Katalin rendben tartotta a telket: lefestette a kerítést, gyomlált, megjavította, ami éppen szétesett. Valójában a hely már régen az övé lett — a keze munkája, a dereka fájdalma és minden egyes hétvégéje révén.
A bérleti díjat is ő állta. Egy szezonra százhatvanezer forintot fizetett ki a könyvelői fizetéséből. Gábor akkor adott bele, „amikor éppen úgy jött ki”, ami a gyakorlatban ritkán fordult elő.
— És Márk mikor érkezik? — telepedett Ilona az asztalfőre, meg sem várva, hogy a háziasszony leüljön. — A fiam hívott, Júlia egész nyárra az apjához akarja küldeni.
Katalin kezében megállt a merőkanál.
Márk Gábor első házasságából született fia volt. Tízéves. Néhányszor találkoztak már; csendes, rendes gyereknek tűnt.
— Erről még nem döntöttünk — mondta Katalin óvatosan.
— Mit kell ezen döntögetni? — csapott Ilona tenyérrel az asztalra. — A saját vére az embernek szent dolog. Egy apának látnia kell a fiát. Vagy neked ennyire szúrja a szemed más gyereke?
— Márk nem idegen nekem. Csak a körülményekről beszélek. Egyetlen gyerekszobánk van, meg egy pótágyunk.
— Majd összébb húzzátok magatokat!
Gábor végre besétált a verandára, leült, és szinte belebújt a tányérjába. A horgászbotot különös gyengédséggel támasztotta a falhoz, mintha valami törékeny élőlény volna.
Este, miután Ilonát kikísérték a vonathoz, Gábor előhozakodott a témával. Katalin azonnal meghallotta a hangjában azt a puha, óvatos árnyalatot, amellyel az ember olyan kölcsönt kér, amit soha nem szándékozik visszaadni.
— Kati. Csak ne húzd fel magad előre. Beszéltem anyámmal.