— És itt van az orvosi papír a sérülésemről. Ezt is legyenek szívesek elolvasni.
Mónika a résen át kicsúsztatta a dokumentumokat. Erzsébet azonnal kikapta a kezéből, és már tépte is volna darabokra, de Gábor elkapta az anyja csuklóját. Kikapta tőle a lapokat, végigfutotta a sorokat, és ahogy olvasott, egyre jobban megnyúlt az arca.
— Te tényleg feljelentést tettél?
— Igen. Teljesen komolyan. Most pedig menjenek el. Ha nem, hívom a körzeti rendőrt.
Ekkor Andrea, Erzsébet nővére, úgy döntött, hogy majd ő megoldja erőből. Sovány, inas kezét bedugta az ajtónyíláson, és tapogatózni kezdett, hátha eléri a reteszt vagy a láncot. Mónika azonban nem bénult le. Az előszobai kis szekrényen ott állt a növényekhez használt kézi permetező. Felkapta, és célzás nélkül az asszony eltorzult arcába spriccelt vele.
— Jaj, elnézést. Rontás ellen volt — mondta jeges nyugalommal, aztán becsapta az ajtót.
A lépcsőházból visítás, válogatott káromkodás és ordítozás hallatszott. A szomszéd kutyái ugatni kezdtek, valaki pedig, akinek elege lett a cirkuszból, kinyitotta a lakása ajtaját. Amikor meglátta, mi történik odakint, elővette a telefonját, és rögzíteni kezdte a jelenetet. Erzsébet, amint felfogta, hogy perceken belül az egész ház rajta fog nevetni, belekapaszkodott a fiába, és rángatni kezdte a lift felé. A botrányos előadás ezzel véget ért. Mónika hosszú levegőt vett, majd leült az előszobai puffra. Reszketett a keze, de az arcán mosoly bujkált.
Két hónappal később került sor a tárgyalásra. A kicsi tárgyalóteremben mindenki megjelent, akinek szerepe volt az ügyben. Mónika Júliával érkezett, azzal a régi évfolyamtárssal, aki annak idején azt tanácsolta neki, hogy indítsa el a hangrögzítőt. Gábor egy idősebb jogi képviselőt hozott magával, aki már az első megszólalásával támadó hangot ütött meg: követelte, hogy a gyerekek kerüljenek az apához, a vagyont pedig felezzék meg. Erzsébet az ajtó melletti padon ült, és olyan gyűlölettel meredt volt menyére, mintha a tekintetével akarná megsemmisíteni.
Júlia türelmesen végighallgatta a másik oldal követeléseit, aztán felállt, és engedélyt kért a bírótól az iratok becsatolására.
— Tisztelt Bíróság, szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy a vitatott lakás Mónika édesanyjának külön vagyonából lett megvásárolva. Ezt a házasságkötés előtti banki átutalások igazolják. Ennek megfelelően az ingatlan nem képezheti a vagyonmegosztás tárgyát. Ami az autót illeti: itt található a hitelszerződés. Az adós Mónika, az alperes csupán adóstársként szerepel, saját megtakarítást a vásárlásba nem tett. A fennmaradó tartozás megosztását elfogadjuk, tekintettel arra, hogy a gépkocsit ténylegesen ő használta.
Gábor ügyvédnője felpattant.
— Tiltakozom! Házasság alatt felvett fogyasztási hitelről van szó! A feleségnek kötelessége volt gondoskodni a családról!
— A családról — folytatta Júlia változatlan nyugalommal — az alperes nem kívánt gondoskodni. Ezt alátámasztják azok a kimutatások, amelyek szerint a rezsiköltségek és a gyermekek taníttatásával kapcsolatos kiadások Mónika számlájáról kerültek kifizetésre. Ezenfelül kérjük, hogy a gyermekek az édesanyjuknál maradjanak. Rendelkezésünkre állnak hangfelvételek, amelyeken az alperes édesanyja fenyegeti és megalázza a felperest. Csatoljuk a gyermekpszichológus szakvéleményét is: a fiúk félnek az apjuktól és a nagymamájuktól, és határozottan elutasítják, hogy velük éljenek. A felperes kéri továbbá a gyermektartás megállapítását az alperes jövedelmének egyharmadában.
Gábor felugrott a helyéről.
— Hiszen ő többet keres nálam! Fizessen ő nekem!
— A jövedelmi viszonyokat a bíróság értékelni fogja — emelte fel a kezét a bírónő. — Üljön le, alperes.
Erzsébet erre úgy kezdett „suttogni”, hogy az egész terem hallotta:
— Szégyentelen nő! Mindent elvett a férjétől! A gyerekeket is ellene fordította!
Júlia hátrafordult, majd elég hangosan, hogy senki se maradjon le róla, hozzátette:
— Tájékoztatom továbbá a bíróságot, hogy külön keresetet nyújtottunk be nem vagyoni kártérítés, valamint egészségkárosodás miatt. Mónikánál meniszkusz-zúzódást rögzítettek, amely az alperes édesanyjának telkén keletkezett. Fényképfelvételek és fedélzeti kamerás videó is bizonyítja, hogy az asszony vasvillával próbált rátámadni.
Erzsébet a szívéhez kapott, és látványosan roskadozni kezdett a padon, de senki nem rohant hozzá segítségül. Túlságosan színpadias volt az egész. Gábor vörös arccal, zavartan állt, és már világosan értette, hogy minden fronton elveszítette a játszmát. A feleségét nézte, de nem ismert rá. Ez a kihúzott hátú, határozott nő egyáltalán nem hasonlított arra a fáradt, engedelmes Mónikára, aki régen némán cipelte a vödröket a kertben. Közelebb hajolt hozzá, és fogai között sziszegte:
— Te mindig csendes voltál. Neked tűrnöd kellett volna. Ez a nők sorsa.
Mónika felé fordult, és olyan tisztán mondta ki a választ, hogy a teremben mindenki meghallotta:
— Tudod, Gábor, amikor ott feküdtem abban a pincében, sérült lábbal, egy dolgot nagyon pontosan megértettem. Az én sorsom az, hogy boldog legyek. Te és az anyád pedig ebbe többé nem tartoztok bele.
A bíróság Mónika keresetének szinte minden pontját helyt adta. A gyerekek nála maradtak. Az autót később eladta, és abból rendezte a hitel még fennálló részét. A lakásról kimondták, hogy az ő különvagyona. Gábor számára meghatározott összegű gyermektartást állapítottak meg, és a térdsérülés miatt járó kártérítést is megítélték.
Három hónap telt el. Egy ragyogó, napfényes délután lassan estébe hajlott. Mónika egy vidéki wellnessház nyitott teraszán pihent egy napozóágyban. Pont azon a helyen, ahová korábban annyira vágyott eljutni. Csakhogy most nem egyedül menekült ide, hanem a fiaival és az édesanyjával érkezett. A fiúk a langyos medencében pancsoltak, Ilona egy napernyő árnyékában olvasott. Mónika hideg bogyós gyümölcslevet kortyolgatott, és a lemenő napot figyelte. Ekkor halkan jelzett a telefonja. Ismeretlen számról érkezett üzenet.
„Mónika, Gábor anyja vagyok. Tönkretetted az életünket. Gábor iszik, nekem meg nincs, aki kiássa a krumplit. Nem jönnél el segíteni, a régi időkre való tekintettel? A fiúkat is hozd, én már megbocsátottam nekik.”
Mónika halkan felnevetett. Továbbította az üzenetet Júliának, és csak ennyit írt hozzá: „Júlia, folytatják. Kérlek, rögzítsd zaklatási kísérletként.” Ezután letiltotta a számot, és félretette a készüléket. Márk vizes hajjal odaszaladt hozzá.
— Anya, mikor megyünk megint a kertbe? Én szeretnék krumplit ültetni, ahogy Erzsébet nagyi mutatta!
— Inkább elmegyünk egy étterembe — nevetett Mónika. — Ott is van krumpli. Sült, gombával. És gyomlálni sem kell hozzá.
Magához ölelte a fiát, és elégedetten lehunyta a szemét. A szabadság édes illata jobban megszédítette, mint bármelyik meleg vizű medence.