és teljes súlyával a döngölt padlóra vágódott. A jobb térdébe olyan éles fájdalom hasított, hogy egy pillanatra elsötétült előtte minden. Fentről léptek zaja hallatszott, majd Erzsébet hangja szűrődött le:
— Élsz még odalent? Minek csapkodsz ennyire?
Rögtön utána megszólalt Andrea, Erzsébet nővére is:
— Erzsi, mozog még? Mert ha nem nagyon, rá lehet csukni a fedelet. Üljön csak ott estig, legalább lesz ideje elgondolkodni a viselkedésén.
A két nő nevetésben tört ki. Ez a rideg, kegyetlen kacagás úgy hatott Mónikára, mintha jeges vízzel öntötték volna nyakon. Jobban magához térítette, mint bármilyen fájdalomcsillapító. Összeszorította a fogát, és a térdébe nyilalló kín ellenére feltápászkodott. A ruhája csupa sár és savanyúságlé volt, a tenyere lehorzsolódott, minden porcikája sajgott. Sántítva indult a lépcső felé, majd nagy nehezen felkapaszkodott a világosságra.
Erzsébet és Andrea odafent álltak. Amikor az anyósa meglátta, milyen állapotban van a menye, undorodva elhúzta a száját.
— Hová készülsz te így? És ki fog vacsorát főzni? Gábor éhesen jön haza a horgászatból. Mars vissza, amíg be nem fejezted!
Mónika megállt. Aznap reggel először egyenesen Erzsébet szemébe nézett.
— Annak kell vacsorát készítenie a férjemnek, akinek épek a lábai és a kezei. Én nem vagyok a cselédjük. Imádkozzanak, hogy ne jelentsem fel magukat ezért — mutatott a feldagadt térdére.
— Mit képzelsz magadról, te nyomorult?! — visította Andrea.
Erzsébet arca bíborszínűre váltott, és Mónika felé indult, de ő addigra már bicegve a kapuhoz tartott. A háta mögül hirtelen fémes csörrenés hallatszott. Mónika egy pillanatra hátranézett, és látta, hogy Erzsébet felkapta a kerítés mellé támasztott vasvillát, majd lendületet vett vele. Mónika megnyomta a kulcson lévő gombot, az autó röviden csippant, ő bevetette magát az ülésre, és azonnal lezárta az ajtókat. A szélvédőre szerelt fedélzeti kamera közben pontosan rögzítette, ahogy az idős nő vasvillával a kezében a kapu felé rohan. Mónika hátramenetbe kapcsolt, kitolatott az útra, majd elindult. A térde lüktetett a fájdalomtól, dühös könnyek csorogtak végig az arcán, de belül valami hideg, szilárd elhatározássá keményedett benne.
Ide ő többé nem teszi be a lábát.
Gábor aznap este későn ért haza. Jó kedve volt, elégedetten jött meg a horgászatból, ruhájából folyó- és füstszag áradt. Egy nejlonzacskóban halakat hozott. Amikor belépett a lakásba, nyilván arra számított, hogy a felesége csendben várja, az asztal pedig meg van terítve. Ehelyett a nappaliban félhomály fogadta. Mónika a kanapén feküdt, térde bekötözve, a dohányzóasztalon iratok hevertek rendezett kupacban, mellette pedig nyitva világított a laptop.
— Te meg miért heverészel? Hol a vacsora? — támadt rá már az ajtóból.
— Ma nem lesz vacsora — felelte Mónika nyugodtan. — Ülj le. Beszélnünk kell.
Gábor ledobta a halas zacskót a padlóra, és odalépett a kanapéhoz. Az arcán tomboló harag ült.
— Mégis mit műveltél? Anyám telefonált, zokogott! Otthagytál egy idős asszonyt egyedül, pofátlanul beszéltél vele, aztán leléptél! Várt rád, te meg megszöktél! Hálátlan vagy, Mónika, egy hálátlan senki!
Mónika szó nélkül felemelte a telefonját, és elindított egy felvételt. A szobát megtöltötték a hangok. Először a durva mondat, hogy „dolgozzon csak, azért van”, aztán a gúnyos megjegyzés az utazgatásról, majd a vérfagyasztó javaslat, hogy rá lehetne csukni a fedelet, hadd üljön odalent estig. A végén felhangzott a nevetés is — ugyanaz a kegyetlen nevetés, amelyet Mónika a pince padlóján fekve hallott, miközben a sérült térdét szorította.
Gábor elsápadt, és ösztönösen hátralépett.
— Ez meg mi? Te felvettél minket? Teljesen megőrültél?
— Ez az, amit az anyád és a nagynénéd mondanak, amikor azt hiszik, senki sem hallja őket — állította le Mónika a hangfelvételt. — És nem ez az egyetlen bizonyítékom. Lefotóztam a negyvennyolc pontból álló munkalistát, a lyukas gumicsizmát, amit nekem szántak, és van videóm arról is, ahogy anyád vasvillával rohan felém. Meg akarod nézni?
— Félreérted az egészet. Csak vicceltek. Neked anyámmal mindig is voltak sérelmeid. Beteg a képzeleted, Mónika. Állandóan kitalálsz valamit.
— Nem a képzeletem beteg, Gábor, hanem a térdem. Voltam ügyeleten. Meniszkusz-zúzódás. És feljelentést tettem a rendőrségen testi sértés kísérlete miatt. Úgyhogy a valóságérzékemmel semmi gond.
Gábor kinyitotta a száját, de egyetlen értelmes szó sem jött ki rajta. Mónika ekkor elvett az asztalról egy lapot, és felé nyújtotta.
— Ez mi?
— Válókereset. Holnap beadom a bíróságon. A gyerekek velem maradnak. A lakást az anyám vásárolta még a házasságunk előtt, abban neked nincs tulajdonrészed. Az autót, amelyet használsz, az én hitelemből vettük, holnap pedig bemegyek a bankba, és intézem a papírokat.
Gábor összerezzent. A szemében először nem düh, hanem félelem villant.
— Ezt nem mered megtenni. A gyerekek az enyémek is. Én vagyok az apjuk. Nem fogom hagyni.
— De hagyni fogod. Mert nincs választásod. Mától nem laksz itt. A holmidat összepakolom, és kiteszem a folyosóra. Nyugodtan mehetsz anyádhoz. Úgyis maradt még kapálnivaló a kertben, legalább lesz mivel elfoglalnod magad.
Nem emelte fel a hangját, mégis minden szava pontosan talált. Gábor felkapta az asztalról a papírt, kettétépte, és a földre hajította.
— Ostoba liba! Nélkülem semmi vagy! Kinek kellesz majd két gyerekkel?
— Menj el — mondta Mónika. — Vagy most azonnal hívom a rendőrséget.
Gábor végül kiviharzott, és úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy beleremegtek a falak. Mónika visszadőlt a párnára, és lehunyta a szemét. Félt, és a fájdalom sem múlt el, de valahol nagyon mélyen már megmozdult benne valami. A szabadság első, törékeny csírája.
Másnap reggel durva dörömbölés riasztotta fel. Az álmatlan éjszaka után épp csak elszenderedett, amikor ököllel kezdték verni a bejárati ajtót. Mónika odament, és belenézett a kémlelőnyílásba. A lépcsőházban Erzsébet, Andrea és Gábor álltak. Mindhármuk arcát eltorzította a gyűlölet. Erzsébet teljes erőből püfölte az ajtót, közben ordított:
— Nyisd ki, te hálátlan szemét! Ismerem a jogaimat! Itt lakik a fiam, nincs jogod kidobni!
Mónika beakasztotta a biztonsági láncot, és csak résnyire nyitotta ki az ajtót.
— Ha betörik az ajtót, rendőrt hívok. Magánlaksértés, akár szabadságvesztéssel is járhat. Ezt akarják?
— Miféle rendőrség, miket hordasz itt össze? — üvöltötte Erzsébet. — Add ide az unokáimat! Megyünk a kertbe, segíteni fognak! Elég volt abból, hogy anyádnál ülnek, és ő ellenünk hangolja őket!
— A gyerekek biztonságban vannak. Magukhoz nem mennek. Veszélyt jelentenek a testi és lelki épségükre. Itt van a rendőrségi feljelentés másolata arról, amit a kertben műveltek.