Mellette a húga, Andrea ült: csontos, sovány asszony volt, hosszú orral és olyan szűk, rosszindulatúra húzott szemmel, mintha már előre ítéletet mondott volna mindenkiről. Teát kortyolgattak, közben halkan pusmogtak valamiről. Amikor Erzsébet meglátta Mónikát, még köszönésre sem méltatta. Végigmérte a menyét a cipőjétől a feje búbjáig, és természetesen azonnal kiszúrta a világos nadrágot meg a könnyű felsőt.
– Minek öltöztél ki így, mintha lakodalomba jönnél? – vetette oda üdvözlés helyett. – Menj, kapj magadra valami ócskát. A fürdőházban találsz egy vödröt. Gumicsizmát is vegyél fel, a saját sportcipődet ne koszold össze, az biztos megint egy vagyonba került. Nyilván Gábor pénzéből.
Mónika ezt is szó nélkül lenyelte. Elindult a telek sarkában álló kis fürdőház felé, és megkereste a rongyokkal teli vödröt. Amit Erzsébet gumicsizmának nevezett, az valójában egy szétrepedezett talpú, szakadt lábbeli volt, inkább használhatatlan gumi-kacat, mint csizma. A munkaruhának szánt darab dohos penészszagot árasztott, a hátán pedig akkora lyuk tátongott, hogy azon át a fél háta kilátszott volna. Mónika összeszorította a fogát. Ezt a rongyot nem volt hajlandó magára venni; úgy döntött, inkább előveszi az autóból a saját régi ruháit.
Amikor kilépett a fürdőházból, észrevette, hogy Erzsébet és Andrea már bementek a házba. Felment a tornácra, hogy legalább rendes cipőt kérjen, vagy elkérje a szerszámoskamra kulcsát. Ekkor azonban hangokat hallott. A verandára nyíló ablak résnyire nyitva maradt, és a szavak olyan élesen fúródtak az emlékezetébe, mintha szegeket vertek volna belé.
– Erzsébet, ugyan már, minek finomkodsz vele? – sziszegte Andrea. – Idejött, hát dolgozzon. A te Gáborod teljesen elkényeztette ezt a nőt. Még hogy pihenni menne hétvégére, üdülgetni akar!
– Nem kényeztette el – felelte Erzsébet szárazon. – Tegnap megmondtam neki: ha nem küldi ide a feleségét, haza se jöjjön. Rögtön visszahívott, és közölte, hogy elintézi. Nem fog ez sehova menni. Dolgozza csak le, amit megeszik. A függönyöket is tegye fel, én már öreg vagyok létrára mászkálni. Nem fogjuk tűrni a hisztijeit. Kitalálta, hogy pihenni akar. Nem azért neveltem fel a fiamat.
Mónika a fal túloldalán állt, ujjai görcsösen kapaszkodtak az ajtófélfába. Minden mondat úgy csapódott belé, mintha arcul ütötték volna. Hirtelen élesen bevillant neki az a nap, amikor felvette a hitelt az autóra. Eszébe jutott, hogyan esküdözött Gábor, hogy majd ő viszi munkába, ő hozza el a gyerekeket az iskolából, hiszen ő a családfő. Most pedig az anyja arról beszélt, hogy a fia nem engedi pihenni a feleségét, mert neki „le kell dolgoznia” a kenyerét. Mónika szíve rendszertelenül, ijedten vert. Megfordult, és visszament a kocsihoz.
Az utastérben ott volt a régi farmer és a kopott tornacipő. Átöltözött, majd a házban, a hűtő ajtaján észrevett egy listát. Négy kockás lap volt, apró, sűrű betűkkel teleírva. Összesen negyvennyolc pont. Gazt irtani a málnásban. Átválogatni a krumplit a pincében. Kicserélni a palát a fészer tetején. Széthordani a trágyakupacot. Lefesteni a kerítést. Felrakni a házban a függönyöket és a karnist. Kitakarítani az emésztő környékét.
Mónika elővette a telefonját, és lefotózta a listát. Aztán külön lefényképezte a lyukas csizmát, a mocskos, büdös munkaruhát, végül a két elégedett rokont is, ahogy teázgatva üldögélnek. Ezután a málnabokrok mögé húzódott, oda, ahonnan a ház ablakaiból nem lehetett rálátni, és tárcsázott. Sokáig csengett, de végül felvették.
– Júlia, szia. Mónika vagyok.
– Móni? Te jó ég, ezer éve! Miért hívsz ilyen korán? Baj van?
– Júlia, kérdeznem kell valamit. Te most családjogi ügyekkel foglalkozol, ugye? Válás, vagyonmegosztás, ilyesmi?
– Igen. A „Jog és Védelem” ügyvédi irodánál vagyok, vezető szakértőként viszem a válópereket. De mi történt? Csak nem válás van kilátásban nálatok?
Mónika nagyot sóhajtott, és leült a ferdén álló üvegház melletti rozoga padra.
– Mondd meg nekem jogászként: ha valakit rákényszerítenek, hogy kertben dolgozzon, nehéz dolgokat cipeljen, tetőre másszon engedély és biztosítás nélkül, az egyáltalán törvényes?
– Hogy érted, hogy rákényszerítik? Hol vagy most?
– Az anyósom telkén. Gábor küldött ide. Tegnap mondtam neki, hogy befizettem egy hétvégi pihenést, erre kijelentette, hogy nekem az anyjának kell segítenem. És nem tudok nemet mondani, mert egyszerűen meg sem hallgat.
A vonal túlsó végén néhány másodpercig csend lett. Aztán Júlia hangja megváltozott: hideg, pontos, ügyvédi tónusban szólalt meg.
– Mónika, most nagyon figyelj rám. Nagykorú, cselekvőképes ember vagy. Senki nem kötelezhet munkára a beleegyezésed nélkül. Ez az első. Másodszor: ha veszélyes feladatot akarnak rád erőltetni, például hogy mássz fel egy tetőre, és veled történik valami, az anyósod akár büntetőjogi felelősséggel is számolhat. Harmadszor: mindent dokumentálj. Minden mondatot, minden utasítást. Van hangrögzítő a telefonodon? Ha te is résztvevője vagy a beszélgetésnek, a felvétel figyelmeztetés nélkül is felhasználható bizonyítékként. Fotózz, videózz. És a legfontosabb: ilyen állapotban kinek van szüksége rád, ha bajod esik? Gyerekeid vannak. Ne mássz fel sehova, érted?
– Értem.
– Nem, szerintem még nem érted. Jogász vagy, még ha nem is dolgozol a szakmádban. Diplomád van. Használd az eszed, Mónika. Ha most leesel arról a tetőről, a fiaid az apjukkal és a nagyanyjukkal maradnak. Azokkal, akik most gyakorlatilag cselédnek küldtek ide. Ezt akarod?
Mónika lehunyta a szemét. Maga előtt látta a két fiút: Márkot a matekfüzetével, Leventét a kedvenc plüssnyulával.
– Köszönöm, Júlia. Később visszahívlak.
Letette, majd bekapcsolta a telefonon a hangrögzítőt. A készüléket a farmer mellzsebébe csúsztatta úgy, hogy a mikrofon kifelé nézzen. Aztán kilépett a bokrok mögül, és a tornác felé indult. Erzsébet már ott állt a lépcső tetején, két kezét a csípőjére téve, mint aki régóta várja.
– Na, kisétálgattad magad? – mordult rá. – Menj le a pincébe. Szétrepedtek a savanyúságos üvegek, folyik a lé mindenfelé, bűzlik az egész. Takarítsd fel. Ha már ott vagy, válogasd át a krumplit is, megrohadt egy része.
Mónika nem válaszolt. Elindult a pince felé, amely külön kis építményként állt a ház mellett, súlyos, fából ácsolt fedéllel. Odabent egy vezetéken lógó, gyenge fényű izzó pislákolt. Óvatosan leereszkedett a csúszós lépcsőkön. Azonnal megcsapta az orrát a romlott befőttek és savanyúságok savanyú, fojtogató szaga. Talált egy rongyot, és nekilátott feltörölni a ragacsos lé tócsáit, közben igyekezett minél ritkábban levegőt venni.
A megroggyant polcon észrevett egy cementeszsákot, amelyet valaki nyilvánvalóan rossz helyre tett. Mónika a rongy után nyúlt, a lábával véletlenül meglökte a zsákot, az pedig nagy robajjal megindult felé. Megcsúszott, és elvesztette az egyensúlyát.