Mónikáéknál a péntek este rendszerint a csendes, otthoni öröm ideje volt. A két fiú, a hétéves és a tízéves, szorgalmasan segített megteríteni. Gábor, a férje, a fotelban ült, a telefonjába mélyedve, és várta, hogy elkészüljön a vacsora. Mónika még mindig abban az elegáns kosztümben volt, amelyet az ügyfelekkel folytatott online megbeszélésekhez vett fel, és közben fasírtot meg krumplipürét porciózott a tányérokra.
Online marketingesként dolgozott, otthonról intézte a megbízásait, és az elmúlt hét teljesen kiszipolyozta. Az egyik ügyfél különösen nehéz esetnek bizonyult: vég nélküli javítások, újabb és újabb kérések, éjszakába nyúló munka. Alig aludt valamit. Mégis volt valami fény a tekintetében. A főnöke észrevette, mennyit vállalt, és soron kívüli prémiumot utalt neki. Mónika pedig elhatározta: a családnak szüksége van egy kis levegőhöz jutásra.
Talált is egy wellnesspanziót a szomszédos megyében, termálvizes medencékkel, és lefoglalt egy szobát hétvégére. Arra vágyott, hogy végre kifújhassa magát, elnyúlhasson a meleg vízben, és sétálhasson a fiúkkal a fenyvesben. Letette az asztalra a teáskannát, majd élénk hangon megszólalt:
– Gábor, van egy jó hírem. Elutazunk pihenni. Megkaptam a prémiumomat, és lefoglaltam nekünk két napot egy wellnesshelyen. Holnap délben indulunk, Márk matekversenye után.
A férje felemelte a tekintetét a telefonról. Az arcán azonnal átsuhant az elégedetlenség árnyéka. Félretolta a tányérját, hátradőlt a széken, és kemény hangon rávágta:
– Miféle pihenésről beszélsz? Anyámhoz kell menni segíteni a kertbe!
Mónika mozdulatlanná dermedt, kezében a kannával.
– Gábor, én ezt komolyan gondoltam. A gyerekek is fáradtak, én is teljesen kimerültem. A szállást lefoglaltam, előre ki is fizettem. Miért kellene most a kertbe mennünk? Tudod jól, hogy allergiás vagyok a gyomok virágzására.
– Majd megszokod a levegőt – vágta el a férfi. – Anyám telefonált. Áll a víz a hordókban, elromlott a szivattyú, a krumplit sem töltötte még fel senki. Holnap reggel mész hozzá a saját kocsiddal. Én meg a fiúkkal horgászni megyek. A gyerekeket leadjuk a te anyádnál hétvégére, hadd foglalkozzon az unokáival.
Úgy mondta mindezt, mintha már rég eldöntötték volna. Mintha Mónika nem ember lenne saját tervekkel, fáradtsággal, érzésekkel, hanem ingyen bevethető cseléd. Eszébe jutott, hogy alig egy hónapja Gábor megkérte: vegyen fel hitelt a bankban az ő új autójára. Akkor belement, mert azt hitte, így működik egy család, egymásért vállalnak terheket. Most pedig ugyanez az ember meg sem kérdezte, ő mit szeretne. Nem látta rajta, mennyire elfogyott. Egyszerűen kiküldte volna kapálni.
– Gábor, nem megyek – mondta halkan, de határozottan. – Holnap a fiunk városi matematika tanulmányi versenyen szerepel. Megígértem neki, hogy elviszem. És különben is, az anyád fogadhatna valakit a kerthez. Miért mindig nekem kell mennem?
A férfi tenyere csattanva zuhant az asztalra.
– Azért, mert te vagy ebben a családban a feleség! Anyám idős, nehéz neki. Amikor otthon voltál a gyerekkel, segített nekünk, ezt már elfelejtetted? Most meg azt mondod, fogadjon embert? A pénzt a mindenféle fürdőzésre nem sajnálod, de a saját anyósodnak segíteni már büdös?
Nem emlékezett, vagy nem akart emlékezni arra, hogy az „óriási segítség” abból állt: Erzsébet havonta egyszer beállított, pontosan egy órát ült az unokája mellett, aztán hosszasan szemére vetette Mónikának, hogy lusta. A tanácsai mindig bőségesek voltak, a valódi segítség annál kevesebb. Mónika a háta mögé rejtette a kezét, nehogy látszódjon, mennyire remeg.
Ekkor az asztalon rezegni kezdett a telefonja. Hangüzenet érkezett. Gábor biccentett felé.
– Anyám az. Tedd ki hangosra.
Mónika elindította a felvételt. Erzsébet éles, recsegő hangja betöltötte a konyhát:
„Mónika, nehogy elkéss nekem reggel hétre. Amint felszárad a harmat, neki kell állni gyomlálni. A trágyát is szórd szét az ágyásokon, én már öreg vagyok ehhez. És a függönyöket is tedd fel a házban, harmadik hónapja mondom. Gábornak szólj, hogy csak tegyen ki, aztán menjen a dolgára.”
Mónika leállította az üzenetet. A konyhára nehéz csend telepedett. Gábor várakozva nézett rá.
– Mondtam, hogy nem megyek – szólalt meg végül Mónika. – A gyerekek sem mennek. Márknak versenye lesz, és én ott leszek vele. Te pedig eldöntheted, hogy horgászni mész vagy az anyádhoz.
Nem várta meg a választ. Sarkon fordult, és kiment a konyhából. A férje még utána kiáltott:
– Vigyázz, meddig feszíted a húrt! Majd én megmutatom neked azt a versenyt!
Mónika nem fordult vissza. Felment a hálószobába, becsukta maga mögött az ajtót, és leült az ágy szélére. A szíve úgy vert, mintha a torkában dobogna. Lenézett a kezére. Ápolt volt, a körmein friss, rendezett lakk csillogott. Másnap pedig azt várták volna tőle, hogy trágyát lapátoljon, vizesvödröket cipeljen, és térdig álljon a sárban. A legfájóbb az volt, hogy a saját férje ezt teljesen természetesnek tartotta.
Reggel hatkor ébredt. Gábor már a hátizsákját pakolta, közben valami vidám dallamot fütyörészett. Amikor meglátta a feleségét, az ablak felé intett.
– Én indulok. Te is szedd össze magad, hétre anyámnál legyél. Érted nem megyek vissza.
Mónika nem felelt. Csak akkor mozdult, amikor becsapódott a bejárati ajtó, és odakint felbőgött az új autó motorja – azé az autóé, amelyet az ő hiteléből vettek. Felébresztette a fiúkat, reggelit adott nekik, összekészítette a holmijukat, majd elvitte őket az édesanyjához, Ilonához.
Ilona egy régi ötemeletes társasházban lakott. Korábban magyar nyelvet tanított, nyugdíjasként pedig csendesen vezette a háztartását, és amikor kellett, örömmel segített az unokáival. Amikor meglátta Mónikát az utazótáskákkal és a két gyerekkel, ijedten csapta össze a kezét.
– Kislányom, mi történt? Nem úgy volt, hogy wellnesshétvégére mentek?
– Anya, kérlek, vigyázz a fiúkra. Márknak tízre a gimnáziumban kell lennie a versenyen, Leventét meg később vidd ki a parkba – hadarta Mónika, és kerülte az anyja pillantását. – Nekem el kell intéznem valamit.
Ilona összehúzta a szemét. Bölcs asszony volt, azonnal megérezte, hogy a lánya valamit elhallgat.
– Megint az anyósodhoz mész meghajolni? Mónikám, meddig akarod ezt még tűrni? Nézz már magadra. Szürke az arcod a fáradtságtól. Okos nő vagy, jogot végeztél, miért élsz úgy, mintha jobbágy lennél? A te Gáborodnak már nyoma sincs a lelkiismeretében.
– Anya, kérlek, most ne kezdd el. Mennem kell.
– Legalább öltözz át, lányom. Abban akarsz a kertbe menni? Ott térdig ér a kosz.
– Van régi ruha a csomagtartóban, majd átveszem – mondta Mónika, és becsukta maga mögött az ajtót.
Erzsébet telkéhez tíz perccel hét előtt érkezett meg. A tizenkét áras kertet a kerítés mentén burjánzó csalán fogadta, a levegőben pedig ott terjengett a hordóban poshadó víz szaga. A faház tornácán ott ült az anyósa egy kifakult, agyonmosott otthonkában.