Ezt a darab földet ellenben én ástam fel, én gyomláltam, én locsoltam végig tavasszal. Úgyhogy itt semmi sem rohad el, efelől nyugodtan alhatnak.
Mária barátnői úgy dermedtek meg, mintha egyszerre fagyott volna beléjük a szó. Tátott szájjal néztek hol a katonás rendben sorakozó ágyásaimra, hol a céklavörösre vált anyósomra, hol pedig a frissen vásárolt kapákra, amelyek ott álltak a földbe szúrva, mint valami vádló bizonyítékok.
— Mária? — nyújtotta el felháborodottan Erzsébet. — Tehát más uborkájával akartál minket megvendégelni? Ráadásul egész úton azt mesélted, hogy majd beleszakadt a derekad a kertészkedésbe!
— Hogy merészelsz engem így megszégyeníteni?! — csattant fel az anyósom, és most már teljes dühével felém fordult. — Péter! Péter, gyere ide azonnal! A feleséged teljesen megbolondult!
Péter a fóliasátor mögül került elő, kezében egy ronggyal törölgette a tenyerét. Egyetlen pillantással felmérte a jelenetet: a tajtékzó anyját, a zavartan feszengő húgát, az üres befőttesüvegekkel ácsorgó, némán bámuló asszonyokat, és engem, amint teljes lelki nyugalommal támaszkodom az ásó nyelére.
— Mindent hallottam, anya — szólalt meg, és a hangja most szokatlanul határozott volt, nyoma sem maradt benne a régi engedékenységnek. — Eszternek igaza van. Mi dolgoztunk itt egész tavasszal. Te azt mondtad, neked nem kell a telek. Krisztina szerint meg uborkát egyszerűbb venni a boltban. Hát akkor vegyetek. Nyáron az szed termést, aki tavasszal lehajolt érte.
— Te… te a saját anyádat cseréled le ezekre az ágyásokra! — kapta a mellkasához a kezét Mária, mintha egy színházi jelenet főszerepét játszaná, de már látszott rajta: érzi, hogy most nem működik a jól bevált zsarolás.
— Nem, anya — vágta el röviden Péter. — Csak megbecsülöm a feleségem munkáját. A szerszámok ott vannak előttetek. A ti kertetek az országút mellett jobbra. Jó munkát kívánok.
Krisztina dühében belerúgott az egyik üres műanyag dobozba, aztán felkapta a méregdrága, divatos táskáját, és szó nélkül elindult az autó felé.
Mária olyan pillantást vetett ránk, amelyben legalább tíz évnyi sértődöttség ígérete parázslott, majd felemelt fejjel követte a lányát. A barátnők közben összesúgtak, rosszallóan csóválták a fejüket, és sietve beszálltak a Toyotába.
A kocsik hamarosan elporzottak, száraz, szürke porfelhőt hagyva maguk után. A telken újra csend lett; csak a poszméhek zümmögtek lustán a virágzó cukkinik fölött.
Péter odalépett hozzám, átkarolta a vállamat, aztán a két magányosan földbe szúrt kapára nézett.
— Nos, elvonultak a sarcszedők? — kérdezte félmosollyal.
— El — feleltem, és élvezettel szívtam be a forró, zöld illatú levegőt. — Gyere, szedjük le az epret. Még a végén megváltozik a holdállás.