— Tessék, lehet választani.
— Ez meg mire való? — Krisztina fintorogva pillantott a kerti szerszámokra, mintha legalábbis valami fertőző dolgot tettem volna elé.
— Belépőjegy a terméshez — feleltem, és összefontam a karomat a mellkasom előtt. — Mária, a maga nyaralója innen pontosan negyedórányira van, a Margaréta kertszövetkezetben. Ott is nő eper, ribizli, van üvegház, meg akad néhány ágyás is. Igaz, szeptember óta a lábát sem tette be oda. Amit ma ott saját kezűleg kigazol, meglocsol és leszed, azt nyugodtan szétoszthatja nélkülem. Akár Erzsébetnek, akár ezeknek az internetes nagyokosainak.
Az anyósom és Krisztina úgy dermedtek meg, mintha hirtelen nem értenék, milyen nyelven beszélek. Pár másodpercre olyan csönd telepedett ránk, hogy még azt is hallani lehetett, ahogy egy dongó zümmög az ágyások fölött.
— Mégis mit képzelsz magadról? — sziszegte Mária, és az arca egyre sötétebb árnyalatot öltött. — Vendégek vagyunk! A fiamhoz jöttünk, a testvéredhez! Család vagyunk!
— A család nálam azt jelenti, hogy együtt dolgozunk, aztán együtt ülünk le enni — válaszoltam nyugodtan, egy hanggal sem emelve meg a hangomat. — Maguk meg június végén beállítottak a készbe, felcímkézett befőttesüvegekkel. Ez így nem fog menni.
— Én abba a derékig érő gazba biztosan nem megyek be! — visította Krisztina, és hátralépett a kapától, mintha mérges kígyó feküdne előtte. — Tele van kullancsokkal! És ha már eljöttünk idáig, legalább egy-egy kosárral adjatok a ti kertetekből! Hiába égettük a benzint?
Ebben a pillanatban, mintha valaki odafentről pontosan időzítette volna a jelenetet, egy fehér Toyota lassított le a kapunk előtt.
Az autóból vidám csiviteléssel, háromliteres üvegek csilingelése közepette két nyugdíjas korú hölgy pattant ki — Erzsébet és Anna, természetesen.
— Máriácskám! — trillázta Erzsébet, miközben már sietett is a kiskapu felé. — Mi rögtön utánatok jöttünk! Azt mondtad, nálatok akkora a termés, hogy nem győzitek elrakni, az uborkát már nincs hová tenni, az eper meg rohad a bokron! Hoztuk az üvegeket, ahogy megbeszéltük!
Mária előbb elsápadt, aztán bíborszín öntötte el az arcát. A mások munkájából osztogatott nagylelkűsége veszélyesen közel került ahhoz, hogy mindenki előtt lelepleződjön.
— Lányok… — préselte ki magából az anyósom, idegesen gyűrögetve a kalapja karimáját. — Itt most van egy kis félreértés…
— Jó napot kívánok! — léptem előre, és a lehető legszélesebb mosollyal fordultam Mária barátnőihez. — Attól tartok, egy kicsit eltévesztették a címet. Mária híresen bőséges termése a szomszéd településen található. Jelenleg ugyan kétméteres gaz, csalán és mindenféle burjánzó növény őrzi, mert a nagylelkű háziasszony ősz óta feléjük sem nézett.