— Nem a Holdtól lesz olyan, mint a fadarab, hanem attól, hogy túl hosszú a nappali megvilágítás, és nem kap elég vizet — feleltem higgadtan. — Ha az ágyást nem áztatod át legalább tíz centi mélyen, a gyökere keserű lesz. Ami pedig itt energiát szív el, az egyedül az a szokásod, hogy áltudományos zagyvaságokat olvasol.
Krisztina arca abban a pillanatban lángba borult; a méreg vörös hullámként futott végig rajta.
— Neked mindig muszáj úgy tenned, mintha te lennél a világ legokosabb embere! Kibírhatatlan vagy! — visította.
Felfújta az arcát, csípőre vágta a kezét, és olyan nevetségesen hasonlított egy sértődött hörcsögre, amelynek elfelejtették megmondani, hogy mégsem ő uralkodik az univerzum fölött, hogy alig bírtam megállni mosoly nélkül.
Mária közben már a fóliasátorban tartott szemlét.
— Eszter! — hallatszott a polikarbonát falak mögül. — Azokat az uborkákat ott bal oldalt ne szedjék le! Holnap odaadom Erzsébetnek. Az epret viszont most azonnal szedjék, reggel, mielőtt a nap teljesen megpuhítja.
— Mária — léptem közelebb a sátorhoz —, az epret szedés előtt épp hogy nem szokás pár napig locsolni, különben vizes lesz, és mire hazaviszik a dobozaikban, meg is rohad. Ez a legalapvetőbb kertészeti szabályok közé tartozik.
Az anyósom úgy legyintett felém, mintha egy makacsul körülötte zümmögő legyet próbálna elhessegetni.
— Jaj, ne okoskodj már. Hozd inkább a ládákat, várunk.
Bólintottam, sarkon fordultam, és elindultam a fészer felé.
Odabent, a megváltó hűvösben a férjem szerelt valamit. A kút szivattyúját próbálta megjavítani. Péter csupa gépzsír volt, fáradtnak látszott, mégis elégedett arccal dolgozott.
— Megérkeztek a tieid — vetettem oda neki, miközben a felső polcról leszedtem néhány kerti holmit. — Jöttek felosztani a vagyont.
Péter a kézfejével megtörölte a homlokát, és összevonta a szemöldökét.
— Hogy érted? Hiszen a saját telkükre készültek.
— Úgy látszik, elfelejtették az odavezető utat — húztam el a számat. — Gyere majd ki, érdemes lesz megnézni ezt az előadást. De egyelőre ne szólj bele.
Kiléptem a fészerből. Az egyik kezemben két fonott kosarat vittem, a másikban két vadonatúj, élesre fent kapát, a tetejükön egy pár gumírozott kerti kesztyűvel.
Amint Mária és Krisztina meglátták a kosarakat, elégedett, leereszkedő mosoly terült szét az arcukon. Nyilván azt hitték, végre elismertem a tekintélyüket, és készségesen beállok kiszolgálni őket.
— Íme — ledobtam a kosarakat a fűre, lendületből a lábuk előtt a földbe szúrtam a kapákat, majd a nyelekre fektettem a gumírozott kesztyűket.