De Debrecenbe felköltözni csak azért, hogy körmöket reszelgessen, már üzleti vállalkozás. Az üzletben pedig mindenki maga állja a számláját.
– Ennyi pénzért inkább kiveszünk valamit idegenektől! – Petra büszkén felkapta az állát. A hangja hirtelen élesen csengett, mintha acél pendült volna meg benne; a szerény vidéki lányka szerepéből egy pillanat alatt semmi sem maradt. – Ott legalább a tulajok nem rágják majd az ember fülét amortizációval meg házirenddel! Még hogy jótevő!
– Remek elképzelés – csuktam össze vidáman a jegyzetfüzetemet. – Ráadásul most szezonálisan felfelé mennek az árak, úgyhogy érdemes lesz sietni a kereséssel. Azt javaslom, nézzetek valamit villamos- vagy buszmegálló közelében, mert Debrecenben is szépen el tud menni a pénz közlekedésre.
Mária zihálva vette a levegőt. Végre felfogta, hogy az a csinos kis terve, amelyben ő bőkezű, oltalmazó nagyasszonyként tetszeleghetett volna — természetesen a menye pénzén és lakásán keresztül — végérvényesen darabokra hullott. Nem maradt sem befolyás, sem haszon, sem kényelmes erkölcsi fölény.
– Én ebbe a kapzsi házba többé be nem teszem a lábam! – jelentette ki Mária tragikus pátosszal, és kirántotta a kabátját a kezemből. – András, kisfiam, ha te itt maradsz ezzel a számító… kígyóval, akkor nekem többé nem vagy a fiam!
András nyugodtan felsóhajtott, odalépett a tárva nyitott ajtóhoz, és teljes higgadtsággal megszólalt:
– Anya, elég volt az előadásból. Eszternek mindenben igaza van. Ha segíteni akarsz Petrának meghódítani a nagyvárost, fogadd be te. Neked ott van az a szép, tágas háromszobás lakásod. Két szoba úgyis üresen áll. Petra majd ott bontakoztatja ki az energiáit.
Ez tökéletes sakk-matt volt. Beengedni valakit az ő szentélynek tekintett otthonába, ahol minden komódon keményített csipketerítő feküdt, és a tévé távirányítója még mindig a gyári celofánzacskóban pihent? Mária előbb adott volna szállást egy egész vándortábornak.
– Nekem magas a vérnyomásom! Az én koromban nyugalom kell, nem acetonbűz! – csattant fel, miközben a döbbenten pislogó Petrát és az ormótlan bőröndjét határozott mozdulatokkal kitessékelte a lépcsőházba.
Az ajtó akkorát döndült mögöttük, hogy az előszobai kis szekrényen összekoccantak a kulcsok. A vita véget ért; az igazság nem hangos diadallal, hanem csendesen, de véglegesen állt a helyére.
– Na látod – fordultam mosolyogva a férjem felé. – Te meg attól féltél, hogy nagy botrány lesz. Kiderült, hogy a legendás rokoni összetartás pontosan addig tart, amíg először el nem hangzik az a szó, hogy „bérleti díj”.
András átkarolta a vállamat, megkönnyebbülten kifújta a levegőt, aztán huncutul hunyorított.
– Mondd csak, a konyhai csapról komolyan beszéltél? Ötvenezer elfordítás?
– Teljesen komolyan – nevettem el magam, és elindultam a konyhába, hogy megigyam a kihűlő teámat. – Ezen a világon mindennek megvan a maga pontos ára. A saját otthonunk nyugalmának pedig a legmagasabb.