– Az a lakás Andrásé is, ha már itt tartunk! Házastársak vagytok, nem igaz?
– Anya, ez jogilag egyáltalán nem így működik – szólalt meg halkan, de végre határozottan a férjem, és letette a félig megevett szendvicset az előszobaszekrény tetejére. – Az Eszter különvagyona. Nekem ahhoz a lakáshoz semmi közöm.
– Te csak hallgass, papucs! – vágta rá Mária asszony, és olyan pillantással sújtotta a saját fiát, mintha legalábbis családi árulást követett volna el. – Eszter, ne hozz szégyent a rokonságra. Mit fognak szólni az emberek? Mi egy család vagyunk!
– Tudja, Mária asszony, ebben most kivételesen teljesen egyetértek magával – bólintottam lassan, szinte barátságosan, miközben egyenesen a szemébe néztem. – A család fontos dolog. A hozzánk tartozókat támogatni kell.
Anyósom diadalmasan sandított Andrásra, mintha azt üzenné neki: látod, fiam, így kell bánni az asszonyokkal, csak erősen kell nyomni, és beadja a derekát. Petra erre felvidultan felsikkantott, és már nyúlt is a hatalmas bőröndje fogantyúja felé.
– Éppen ezért, Petrácska – folytattam, miközben kihúztam a fiókból a munkahelyi jegyzetfüzetemet és egy tollat –, mivel rokon vagy, külön feltételekkel adom ki neked a lakást. A kaucióból például elengedem az utolsó havi díjnak megfelelő részt. Csak az első hónapot kell előre kifizetned, meg egy kisebb biztosítékot, ha esetleg kár keletkezne a berendezésben.
Petra úgy kapta vissza a kezét a bőröndről, mintha a fogantyú hirtelen izzó vasdarabbá változott volna.
– Hogyhogy… kiadja? – dadogta, és egy pillanat alatt lehullott róla a nagyvárosi magabiztosság máza. – Az előbb még azt mondta, hogy mi család vagyunk…
– Pontosan úgy értem, ahogy mondtam – nyitottam ki a noteszt, a lehető legudvariasabb üzleti mosolyomat magamra öltve. – Akkor vegyük át az alapokat. A Polgári Törvénykönyv bérleti szabályai szerint lakóingatlant használatra ellenérték fejében, szerződéssel lehet átadni. Az én garzonom azon a környéken nagyjából havi száznyolcvanezer forintért menne el, a rezsit pedig mérőóra szerint kell fizetni. Neked viszont, tekintettel a rokoni kapcsolatra, jelentős kedvezményt adok: legyen százhetvenkétezer forint. Természetesen hivatalos szerződéssel, hogy minden tiszta és átlátható legyen. Én rendes adófizetőként intézem, ahogy kell. Neked pedig úgyis szükséged lesz ideiglenes lakcímre, ha szalonban akarsz dolgozni, nem? Ezt is el tudjuk rendezni gond nélkül.
Mária asszony arcán csúnya, vörös foltok jelentek meg. Az iménti fölényes bizonyosságát egy pillanat alatt felváltotta az a sértett, égető düh, amely akkor ül ki az emberre, amikor valaki az orra elől veszi el az ingyen süteményt.
– Te megőrültél?! – sziszegte, és hirtelen nyoma sem maradt a gyenge szívű, elesett asszonynak. – A saját rokonodtól pénzt kérnél? Méghozzá ennyit? Hogy van képed ilyen összegeket kimondani?
– Miért olyan meglepő ez? – vontam fel őszinte csodálkozással a szemöldököm. – Hiszen az előbb maga hangoztatta, hogy család vagyunk. Egy normális családban pedig a felnőttek tiszteletben tartják egymás tulajdonát és munkáját. Én reggel nyolctól dolgozom adminisztrátorként, András meg éjszakákon át görnyed a tervei fölött. Nem segélyszervezet vagyunk, és nem is ingyenes szálló. Ha Petrának sürgős műtétre volna szüksége, vagy valódi bajba került volna, odaadtuk volna az utolsónkat is.