Elhitte, hogy Júlia nem társ, hanem álcázott ellenfél, aki csak arra vár, mikor döfhet hátba. Ezért az utolsó pillanatban kierőszakolta a házassági szerződést, pontosan akkor, amikor Júlia már annyira kimerült volt, hogy bármit megtett volna a békéért. A nő aláírta az iratokat szinte anélkül, hogy végigolvasta volna őket. Nem azért, mert közömbös volt, hanem mert véget akart vetni a vádaskodások, gyanús pillantások és kimondatlan fenyegetések végtelen sorának.
— Tudod, anya — szólalt meg egyszer csak András halkan, félbeszakítva Erzsébet emlékezéseinek áradatát —, nekem az az érzésem, hogy valamit nem látunk tisztán.
— Mit nem látunk tisztán? — fordult felé élesen Erzsébet, és arca azonnal bizalmatlan grimaszba rándult. — Mindent pontosan értettünk. Mi nyertünk. Ő veszített. Ennyi az egész.
— Nem veszített, anya. Egyszerűen elment. Harc nélkül. Nem furcsa ez? Egy ember, akitől mindent elvesznek, akit kiszorítanak a saját otthonából, nem így szokott viselkedni.
Erzsébet gúnyosan felhorkant, majd látványos mozdulattal leült a fiával szemközti fotelbe.
— Furcsa? Ugyan már. Ezt gyávaságnak hívják. Vagy számításnak. Ki tudja, talán már régen talált magának valakit. Lehet, hogy soha nem is kellett neki igazán ez a lakás, mert volt hová mennie. A nők ilyenek, András. Mindig tíz lépéssel előrébb jár az eszük. Ne hidd, hogy ő valami ártatlan szent vértanú. Könnyen lehet, hogy most épp rajtunk nevet valahol egy kényelmes, új kis fészekben, amit valamelyik hódolója teremtett neki.
Csakhogy Erzsébetben, valahol mélyen, a magabiztosság vastag páncélja alatt, mégis megmozdult valami kellemetlen kétely. Miért nem kiabált Júlia? Miért nem rendezett jelenetet? Miért nem telefonált végig minden ismerőst, miért nem fenyegetőzött rendőrséggel vagy ügyvéddel? Egy átlagos ember, ha sarokba szorítják, előbb-utóbb karmolni kezd. Júlia viszont csak ránézett Andrásra azokkal a nagy, nyugodt szemeivel, bólintott, és ennyit mondott: „Rendben. Ha neked így könnyebb lesz.” Ezek a szavak azóta is visszhangoztak az új lakás csendjében, és különös módon megrepesztették a győzelem tökéletesnek hitt idilljét.
Teltek a napok, egyik a másik után. Az élet lassan kialakult a lakásban. Erzsébet teljesen átvette az irányítást: mindennek kijelölte a helyét, új szabályokat vezetett be az étkezésre, a rendre, még a napi ritmusra is. András sokat dolgozott, későn ért haza, és igyekezett minél kevesebb időt tölteni abban a térben, amelyet anyja jelenléte teljesen betöltött. Ám a nyugtalanság még a munkahelyén sem hagyta békén. Valami lezáratlanul maradt benne. Júlia alakja nem tűnt el. Nem úgy élt az emlékeiben, mint egy megalázott áldozat, hanem mint valaki, aki meghozott egy döntést, majd csendben bezárta maga mögött az ajtót.
Egy este, miközben Erzsébet belefeledkezett egy sorozatba, és hangosan kommentálta a szereplők minden mozdulatát, András kinyitotta az íróasztal egyik fiókját. Egy régi fénykép akadt a kezébe. Ő és Júlia álltak rajta az Adria partján, nevetve, gondtalanul. A szél összekócolta Júlia haját, a szemében pedig olyan tiszta, őszinte boldogság ragyogott, amilyet András már nagyon régen nem látott. Abban a pillanatban eszébe jutott, hogyan állt ki mellette Júlia a kollégái előtt, hogyan tartotta benne a lelket, amikor öt évvel korábban elveszítette az állását, és milyen türelemmel hallgatta végig újra meg újra az anyjáról szóló panaszait anélkül, hogy valaha is rosszat mondott volna Erzsébetről.
„Még csak botrányt sem csinált” — villant át ismét az agyán. Csakhogy ezúttal egészen másként csengett benne ez a gondolat. Már nem gyengeségnek tűnt, és nem is ravasz taktikának. Inkább valami hihetetlen erő jelének. A veszekedésben mindig ott van a kapaszkodás vágya: a kétségbeesett kiáltás, hogy a másik talán meghallja, talán észhez tér, talán még visszafordítható minden. Júlia azért nem kiabált, mert abban a kapcsolatban számára már nem maradt mit megmenteni. Belül már jóval azelőtt elment, hogy a hivatalos papírokra aláírás került volna. A hallgatása végleges ítélet volt, amelyet nemcsak Andrásra, hanem Erzsébetre is kimondott.
Erzsébet észrevette, hogy a fia elmerült a gondolataiban, és azonnal gyanakvó éberséggel kapta fel a fejét.