– Már megint rajta jár az eszed? Hagyd ezt, András. Ami elmúlt, azt el kell engedni. Nézd meg, milyen nyugodtan élünk most! Nincs veszekedés, nincs idegeskedés, nincs állandó feszültség. Majd én találok neked egy rendes lányt. Olyat, aki hozzánk való, aki tudja, mit jelent a család, és tiszteli az idősebbeket.
– Anya – vágott közbe András, és a hangjában hosszú idő után először csendült fel valami szilárd, megmásíthatatlan erő. – Nem fordult meg a fejedben, hogy talán nem Júliával volt a baj?
– Miféle ostobaságot beszélsz? – csattant fel Erzsébet, az arca egy pillanat alatt kivörösödött. – Hát persze, hogy vele volt a baj! Nem illett közénk, nem értette a mi világunkat, csak visszahúzott téged…
– Nem, anya. A gond az, hogy te nem tudsz elengedni engem. Júlia azért ment el, mert rájött, hogy ebben az életben nincs számára hely. Mert itt csak te létezel meg én. És néha még nekem is kevés benne a levegő.
A szobára súlyos, nyomasztó csend ereszkedett. A televízió tovább beszélt a háttérben, de a hangja hirtelen idegennek, távolinak tűnt, mintha egy másik lakásból szűrődne át. Erzsébet tágra nyílt szemmel nézett a fiára; a tekintetében félelem kavargott. Hálát várt. Örök ragaszkodást. Azt, hogy András majd egyszer isteníti mindazért, amit érte tett. Ehelyett most vádat kapott.
– Hálátlan vagy – suttogta, és megremegett a szája széle. – Az egész életemet rád tettem fel. Mindent feláldoztam érted. És te… te most azzal vádolsz, hogy szeretlek?
– A szeretet nem fojthat meg, anya. A szeretet nem veheti el a feleség otthonát csak azért, hogy bizonyítsa a fiú iránti hűségét. Júlia eléggé szeretett ahhoz, hogy elengedjen, amikor meglátta, hogy én téged választalak. Te viszont úgy szeretsz engem, hogy közben képes vagy mindent lerombolni körülöttem, csak maradjak melletted.
András felállt, és az ablakhoz lépett. Odakint lassan besötétedett a város; idegen lakások ablakaiban gyúltak ki a fények. Emberek éltek mögöttük, a saját örömeikkel és terheikkel, kibékültek vagy összevesztek, döntéseket hoztak, hibáztak, de mindezt maguk tették, nem mindenható anyák árnyékában.
– Nem azért nem rendezett jelenetet, mert gyenge volt – folytatta András háttal állva. – Hanem mert megértette, hogy szélmalomharcot vívna. Megóvta a saját idegeit, és megkímélt engem is attól, hogy tovább húzzuk ezt a méltatlan játszmát. Több bölcsesség volt benne, mint bennünk együttvéve. Mi azt hittük, győztünk, mert megszereztük a teret, mert megtartottuk a lakást. Csakhogy közben elveszítettük azt, ami igazán számít: az emberséget.
Erzsébet tiltakozni akart. Ordítani szeretett volna, hogy a fia megőrült, hogy az a nő még most is befolyása alatt tartja. De a szavak nem jöttek ki a torkán. Körbenézett a lakáson: a makulátlan tisztaságon, a drága bútorokon, a hibátlanul elrendezett tárgyakon. És egyszerre megérezte az ürességet, amely eddig láthatatlanul lapult minden sarokban. A lakás nagy volt, világos, kényelmes – mégis hiányzott belőle az élet. Nem voltak ott Júlia széthagyott könyvei, nem lengte be a konyhát friss kenyér illata, nem hallatszott halk dúdolás főzés közben. Csak rend volt. Hideg, steril, halott rend.
– És most mi lesz? – kérdezte halkan. A hangjában először jelent meg egy idős ember tanácstalansága, aki ráébred, hogy erődöt épített, csakhogy végül ő maga is bezáródott oda a foglyával együtt.
– Most meg kell tanulnunk újrakezdeni – felelte András. – De illúziók nélkül. Nem fogok új feleséget keresni csak azért, hogy Júlia helyére állítsak valakit. És te sem fogsz olyan menyet vadászni nekem, akit majd kedved szerint irányíthatsz. El kell fogadnunk, hogy Júliának igaza volt, amikor szó nélkül távozott. Van, amikor egy reménytelen helyzetben az egyetlen valódi győzelem az, ha az ember egyszerűen kiszáll a játékból.
Megfordult, és az anyjára nézett. Erzsébet szemében könnyek csillogtak, de ezek nem a megbánás könnyei voltak. Inkább a sértettségé, annak a fájdalmáé, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás. Nem tudta befogadni a gondolatot, hogy a hosszú évek alatt felépített terve nem külső ellenség miatt repedt meg, hanem azért, mert belül üresnek bizonyult.
– Harcolhatott volna – motyogta makacsul Erzsébet. – Megmutathatta volna, hogy van benne tartás.