Erzsébet fel-alá járkált fia új lakásának tágas nappalijában. A hangjában diadal csengett, amelyet némi értetlenkedés is színezett. Időről időre megigazította hibátlan frizuráját, közben győztes pillantásokat vetett a gondosan elrendezett bútorokra, amelyek még előző nap egy másik asszony otthonához tartoztak.
András, az egyetlen fia, mély fotelbe süppedve ült, és unott mozdulatokkal lapozgatott egy magazint. Az arcán sem öröm, sem megkönnyebbülés nem látszott; inkább annak az embernek a fáradtsága ült rajta, aki épp túljutott valami nehéz, de szerinte elkerülhetetlen feladaton. Nem szólt semmit. Hagyta, hogy az anyja kiélvezze a győzelem pillanatát. Erzsébet számára ez a nap egy hosszú évek óta tartó háború betetőzése volt: csendben, módszeresen és könyörtelenül vívta ezt a harcot a fiáért, a figyelméért, az életéért, amelyet valahol mélyen a saját tulajdonának tekintett.
— Ugye megmondtam, András? Én előre figyelmeztettelek! — folytatta, most már halkabb, bizalmasabb hangon. — Az a Júlia… megfojtott téged. Te észre sem vetted, hogyan nézett rám? Mintha én lennék felesleges a saját családomban. Most meg nézz körül: rend van, világosság, senki nem parancsolgatja meg, hová kerüljön a váza, és melyik falra akasszuk a képet. Ráadásul a lakás is a miénk maradt, ahogy kell. Se vagyonmegosztás, se évekig tartó pereskedés. Egy aláírás, és vége. Zseniális!
András végre felemelte tekintetét az újságról. A szeme hideg volt, akár a téli ablaküveg.
— Anya, elég. Lezártuk. Minek kell újra ezen rágódni?
— Hogyhogy minek? Azért, hogy felfogd, milyen ügyes voltál! És hogy értékeld, mennyit segítettem neked. Ha nem hallgatsz rám, most valami bérelt lyukban húznád meg magad, a fizetésed felét pedig neki adnád tartásra. Ő meg? Hah! Még csak ellenkezni sem mert. „Vigyél mindent, András, nekem semmi sem kell.” El tudod képzelni? Egy normális ember harcolt volna, kiabál, sír, ügyvédet követel. Ő meg egyszerűen összepakolt két táskába, és elment. Nem furcsa ez neked?
Erzsébet az ablakhoz lépett, és elégedetten nézett le a városra, amely most különösen barátságosnak tűnt számára. Szerette azt hinni, hogy megmentette a fiát egy fiatalkori tévedéstől. Júlia túl csendes volt, túl észrevétlen. Hiányzott belőle az a tűz, az az erő, amelyet Erzsébet másokban — valójában önmagában — annyira nagyra tartott. Júlia olyan volt, mint a víz: áttetsző, hasznos, de könnyen pótolható. Erzsébet viszont sziklának látta magát, amelyen minden ellenvetés hulláma darabokra törik.
A válás előtti hónapok emlékei élesen villantak fel benne. Pontosan fel tudta idézni, milyen mesterien szórta el a kétely magvait. Egy odavetett megjegyzés Júlia főztjére. Egy hangos sóhaj, amikor meglátta menye új blúzát: „Már megint költekezel? Andrásnak lassan egy nadrágja sem marad.” Vagy a hirtelen jelentkező „migrének”, amelyekhez természetesen éppen akkor kellett a fia jelenléte, amikor a fiataloknak közös programjuk lett volna. Lassan olyan légkört teremtett, amelyben Júlia már attól is bűnösnek érezte magát, hogy ugyanazt a levegőt szívja, mint az anyósa.
És ott volt a legfontosabb kérdés: a lakás. Az a háromszobás, régi lakótelepi otthon, amelyet András a nagyanyjától örökölt, valódi viszályforrássá vált. Erzsébet addig suttogta a fia fülébe, hogy Júlia majd megpróbálja megszerezni az ingatlant, utcára teszi őt, és adósságokkal hagyja magára, míg a gondolat gyökeret nem vert benne. „Ravasz nő ez, András, csak a megfelelő pillanatra vár” — mondogatta esténként telefonon. — „Neked kell előbb lépned. Rendezd úgy a papírokat, hogy minden a te neveden legyen, mielőtt észbe kap.”
András, akit egyszerre őrölt fel az anyja állandó nyomása és a felesége különös hallgatása, végül engedett a pániknak. Lassan hinni kezdett abban, amit Erzsébet újra meg újra belé sulykolt.