Aznap hajnalban Erzsébet mindenkinél előbb ébredt. Óvatosan kiment az erkélyre, nehogy felverje a többieket, és hosszasan nézte a tengert. A víz nyugodtan csillogott, a levegőben ott volt a nyaralás minden ígérete, ő mégis furcsa ürességet érzett. Ezt az utat annyit szervezte, annyira akarta, hogy tökéletes legyen, most pedig egyáltalán nem tudott örülni neki.
Visszament a szobába, elővette a telefonját, és megnyitotta a családi beszélgetést. Sorra nézegette a képeket: a legutóbbi hétvégén a kerti háznál Júlia grimaszokat vágott Annával, aztán együtt gyúrták a tésztát, töltötték a derelyét, mindenki nevetett, lisztes volt az asztal, rendetlenség volt, de valahogy mégis könnyű és otthonos minden.
Este, amikor Anna már mélyen aludt, István pedig lement a bárba meccset nézni, Erzsébet sokáig toporgott a folyosón, végül bekopogott a fia ajtaján.
– Gábor, bemehetek?
– Persze, anya – szólt ki a férfi.
Az ablak mellett ült, kezében a telefonjával.
– Megint Júliával beszéltél? – kérdezte Erzsébet halkan.
– Már letettük. Lefeküdt aludni.
Erzsébet az ágy szélére ült, ujjait összekulcsolta az ölében.
– Tudod… sokat jár az eszem ezen az egészen. Lehet, hogy igazságtalan voltam Júliával.
Gábor felkapta a fejét, a meglepetés kiült az arcára.
– Ezt most komolyan mondod?
– Igen. Nem kellett volna kihagynom őt az utazásból. Anna hiányolja. És mi is… valahogy mások vagyunk nélküle. Nem olyan ez az egész, mint amilyennek képzeltem.
A fia nem szólt rögtön. Figyelmesen nézte az anyját, mintha attól tartana, félreértette a szavait.
– Anya, tényleg így gondolod?
Erzsébet nagyot sóhajtott.
– Tényleg. Azt hittem, Júlia kiszorít engem. Úgy éreztem, miatta jöttök ritkábban, miatta meséltek kevesebbet, mintha már nem lenne rám ugyanúgy szükségetek.
– Ez soha nem volt így – mondta Gábor csendesen.
– Most már kezdem belátni. Nem ő vesz el tőlem benneteket. Csak… nektek már megvan a saját családotok. És ezt nekem el kellett volna fogadnom.
Gábor átült mellé, és átkarolta a vállát.
– Júlia nagyon rosszul viselte ezt az utat. Még sírt is. Azt hitte, gyűlölöd.
– Micsoda? – Erzsébet ijedten nézett rá. – Én nem gyűlölöm! Csak féltem. Attól féltem, hogy elveszítelek benneteket.
– Nem veszítesz el minket. Mindig az életünk része maradsz. De Júliának is helye van benne. Adj neki lehetőséget, anya. Ő tényleg igyekszik.
Másnap reggel Erzsébet elkérte Gábortól a telefonját, és ő maga hívta fel a menyét.
– Júlia? Erzsébet vagyok.
– Jó napot – felelte Júlia óvatos hangon.
– Hogy vagy otthon? Boldogulsz nélkülünk?
– Igen, minden rendben. Dolgozom, meg… teszem a dolgom.
Erzsébet mély levegőt vett, mielőtt folytatta volna.
– Figyelj, szeretnék bocsánatot kérni. Nem volt szép tőlem, hogy nem hívtalak magunkkal. Ostobán viselkedtem, és megbántottalak.
A vonal túlsó végén hosszú csend lett.
– Júlia? Hallasz?
– Igen, igen, csak… erre nem számítottam.
– Mindannyiunknak hiányzol. Annának különösen. És képzeld, nekem is.
Júlia halkan felnevetett.
– Komolyan?
– Teljesen komolyan. Nélküled olyan ízetlen minden. Senki sem vitatkozik velem a közéletről, és senki nem akar minket elrángatni valami teljesen őrült programra.
Amikor hazatértek, Júlia vacsorával várta őket. Az első percekben még volt egy kis feszengés, mintha senki sem tudná pontosan, hogyan kezdje újra, de ez hamar elillant. Anna az anyja körül ugrándozott, Gábor arca ragyogott, István pedig cinkosan odakacsintott Erzsébetnek, mintha azt mondaná: látod, így kellett ennek lennie.
Tea mellett Erzsébet végül összeszedte a bátorságát.
– Júlia, szeretnék még valamit mondani. Rájöttem, hogy te nem kívülálló vagy. A családunk része vagy. Igazi része. És hibáztam, amikor megpróbáltalak… háttérbe szorítani.
– Erzsébet…
– Erzsébet helyett mondj nyugodtan Erzsit. Vagy ahogy neked természetesebb.
Júlia elmosolyodott, a szeme kissé bepárásodott.
– Köszönöm… Erzsi. Azt hiszem, én sem mindig értettem meg, mennyire fontosak nektek a régi családi szokások.
– Akkor majd lesznek újak – jelentette ki Erzsébet határozottan. – Közösek. És tudod mit? Legközelebb együtt megyünk. Már kinéztem egy nagyon szép szállodát őszre.
Késő este, amikor mindenki hazament, István magához ölelte a feleségét.
– Büszke vagyok rád, Erzsi. Nem mindenki képes beismerni, hogy változnia kell.
Erzsébet a férje vállára hajtotta a fejét.
– Csak megértettem valami nagyon egyszerűt. A család nem arról szól, hogy ki irányít. Hanem arról, hogy mindenkinek megvan benne a maga helye.