— Anna, nem gondolod, hogy ideje volna végre elmenni szülési szabadságra? — kérdezte óvatosan Erika. — Nézz csak magadra: falfehér vagy, a kezed is remeg. Ráadásul az idő alapján már rég otthon kellene lenned.
Anna ösztönösen lepillantott az ujjaira. Valóban aprón reszkettek, miközben a bögréjét szorongatta, benne a régen kihűlt teával.
A hetedik hónap kegyetlenül megviselte. A rosszullétek még mindig nem múltak el, estére a lába feldagadt, a munkahelyén pedig szinte egész nap talpon kellett lennie.
— És miből élünk? Mi lesz a fizetésemmel? — csóválta meg a fejét fáradtan. — A szülési juttatás alig valamire elég, Erika. Gábor egyedül nem fog mindent elbírni. Dolgozom még egy kicsit… legalább egy hónapot.
Az anyósa lemondóan legyintett.
— Gyereket hordasz a szíved alatt, az ő fiát. Majd Gábor kitalálja, hogyan tartson el benneteket. Férfi, vagy nem?
Annának már vitatkozni sem maradt ereje. Egy hét múlva végül beadta a derekát: megírta a kérelmet, kiürítette a szekrényét, és különös, üres érzéssel lépett ki a kapun.
Az első napok szokatlanul teltek. Nem kellett hajnali hatkor felkelnie, busz után sietnie, órákon át a futószalag mellett állnia. Aztán lassan mintha visszatért volna belé az élet.
Végre kialudta magát, sétált a parkban, és kapkodva bekapott falatok helyett rendes ételeket főzött. Az arca újra színt kapott, a hányinger is csillapodott, a következő vizsgálaton pedig még az orvos is meglepődött: az eredményei szépen rendeződtek.
Márk március elején jött világra: erős tüdejű, egészséges kisfiú volt, három kiló hetven dekával. Anna a kórházi ágyon feküdt, nézte a pólyába csavart apróságot, és alig tudta felfogni, hogy ez a parányi ember az övé. Az ő fia. Az ő Márkja.
Az első esztendő egyetlen összemosódó, fáradt álomnak tűnt. Éjszakák alvás nélkül, etetések háromóránként, végeláthatatlan mosások, ringatások, sírások és újrakezdések. Később már azt sem tudta pontosan felidézni, mikor evett utoljára nyugodtan, vagy mikor aludt egyhuzamban pár órát.
Az élete egyetlen pont köré szűkült: a gyerek köré. Márk sírása, alvása, első mosolya, az első kibújó fogacskája — minden erről szólt. A gyermekgondozási támogatás ugyan megérkezett, de szinte azonnal el is olvadt: pelenka, tápszer, hasfájás elleni cseppek, gyógyszerek.
Gábor közben dolgozott, hozta haza a fizetését, Anna pedig őszintén hálás volt neki. Nem volt ebben semmi hátsó gondolat. Úgy érezte, természetes, hogy a férj gondoskodik a családról.
Amikor Márk betöltötte a hármat, Anna visszament dolgozni. Másik műszakba került, új ember állt mellette, mégis hamar visszatért a régi rutin: a keze magától végezte a megszokott mozdulatokat.
Az első fizetését a hosszú kihagyás után szinte ünnepként élte meg. A borítékot szorongatta, és nem bírt nem mosolyogni. Nem volt nagy összeg, de az övé volt.
Vett Márknak egy pár cipőt, magának azt a rúzst, amelyre még a szülés előtt vágyott, vacsorára pedig elkészítette Gábor kedvenc gulyáslevesét.
Este hárman ültek az asztalnál. Márk a kanalával piszkálta az ételt, Gábor csendben evett. Teljesen hétköznapi este volt.
— Anna — tolta félre a tányérját Gábor —, mikor akarod visszaadni a tartozásodat?
Anna megdermedt.
— Miféle tartozást?
Gábor elővette a telefonját, és a kijelzőt Anna elé tartotta.
A kijelzőn egy gondosan vezetett táblázat látszott. Dátumok, összegek, rövid megjegyzések sorakoztak egymás alatt. Élelmiszer. Rezsi. Pelenka. Gyógyszerek. Ruhák. Babakocsi. Autósülés. Három év mindennapjai számokká zsugorítva.
— Nézd csak — mondta Gábor nyugodtan. — Mindent felírtam. Hárommillió-hétszázhatvanezer forint. Majdnem négymillió. Ennyit vittem el egyedül a hátamon, amíg eltartottam a családot.
Anna úgy bámult rá, mintha idegen ülne vele szemben. Az arca ugyanaz volt, a hangja is ismerős, de valami belülről teljesen más emberré tette.
— Gábor… én otthon voltam a gyerekkel — préselte ki magából. — A fiunkat neveltem.
— Rendben van — bólintott a férfi. — Csakhogy egy családban mindennek fele-fele alapon kell működnie. Te három évig nem dolgoztál, én viszont kettőnk helyett kerestem. Most rajtad a sor, hogy kiegyenlítsd.
Márk közben nyűgösen kérlelni kezdte, hogy nézhessen mesét. Anna gépiesen letörölte a kisfiú száját, aztán elengedte a nappali felé.
— Már régóta le akarom cserélni az autót — folytatta Gábor, mintha csak a holnapi bevásárlásról beszélne. — Szóval mikor kapom meg a pénzt?
— Adj egy kis időt — felelte Anna halkan. — Vissza fogom adni.
Gábor elégedetten hátradőlt, és máris a munkahelyi dolgairól kezdett mesélni.
Annában azonban abban a pillanatban valami végleg elmozdult. A hála, amelyet eddig érzett iránta, nyomtalanul eltűnt. A helyén hideg, kemény megvetés maradt egy férfi iránt, aki képes volt fillérre pontosan számon tartani mindent, amit a saját gyerekére költött.
Egy hónappal később Gábor ismét előhozta a témát.
— Na, Anna? Hogy állunk?
— Hamarosan — válaszolta.
Megvárta azt a reggelt, amikor a férfi elindult dolgozni, aztán pakolni kezdett. Először Márk ruháit és játékait tette össze, utána a saját holmijait. Két utazótáska és néhány szatyor: ennyi maradt az addigi életükből. Az albérlet kongó ürességgel fogadta őket.
Márk a szoba közepén szaladgált, és nevetve hallgatta, ahogy a léptei visszaverődnek a csupasz falakról. Anna leereszkedett a padlóra, hátát a falnak vetette, és akkor, hosszú idő után először, engedte, hogy kitörjön belőle a sírás.
Nagyjából egy óra telt el, amikor megszólalt a telefon.
— Hol vagytok?! — üvöltötte Gábor. — Hazajöttem, és üres a lakás! Hová tűntetek?!
Anna mély levegőt vett.
— Beadtam a válókeresetet, Gábor.
A férfi felnevetett, élesen, hitetlenül.
— Elment az eszed?
— Te mondtad, hogy tartozom neked. Akkor hajtsd be bíróságon. Én pedig kérem a gyerektartást.
— Te pénzéhes vagy! — ordította. — Én tartottalak el!
Anna megszakította a hívást. A készülék még sokáig remegett mellette, de nem nyúlt érte. Felállt, megtörölte az arcát, és bement Márkhoz.
Abban a pillanatban csak egyetlen dolog számított: hogy a fia biztonságban és nyugalomban érezze magát.
A válás három hónapig húzódott.
Gábor a tárgyalásra egy kinyomtatott táblázattal érkezett.
— Jól értem, ön a volt feleségétől akarja visszakövetelni a gyermekre fordított kiadásokat? — kérdezte a bírónő.
— A családra fordított kiadásokat — javította ki Gábor.
— A felesége gyermekgondozási szabadságon volt. Ennek nincs jogalapja. A keresetet elutasítom.
A gyerektartást viszont azonnal megállapították.
Gábor úgy ment ki a teremből, hogy Annára rá sem nézett.
A lépcsőn Erika érte utol.
— Anna… bocsáss meg. Szégyellem magam a fiam miatt.
Anna hallgatott.
— Láthatom majd Márkot? Kérlek…
Anna kis ideig nem felelt, aztán bólintott.
— Persze. Gábortól váltam el, nem magától.
Kilépett az utcára.
Előtte végre egy új élet kezdődött.