– Annácska, gyere ide, bekenlek egy kicsit. Nagyon erősen süt a nap!
A kislány odalépett hozzá, de nyoma sem volt benne annak a vidám készségnek, amellyel máskor szaladt a nagymamához.
– Nagyi, anya úgy szokta összefonni a hajamat, hogy ne menjen bele a homok.
– Én is tudok fonni – sértődött meg Erzsébet. – Ülj ide, megcsinálom.
– Inkább ne – húzódott el Anna. – Anya másképp csinálja.
Erzsébet összeszorította a száját. Napról napra gyakrabban került szóba Júlia. Pedig ő éppen azt remélte ettől az úttól, hogy végre kettesben is közelebb kerülhet az unokájához.
– Gábor, bemegyünk úszni? – fordult a fiához, mintha ezzel elterelhetné a gondolatait.
– Most ne, anya – felelte Gábor, de fel sem nézett a telefonjából.
– Már megint Júliával írogattok?
– Igen. Küldött pár képet a munkahelyéről. Elég viccesek.
Megfordította a képernyőt. A fotón Júlia az irodában állt, és olyan bolondos grimaszt vágott, hogy normális esetben mindenki elnevette volna magát.
– Igazán komoly, szakmai hozzáállás – jegyezte meg Erzsébet csípősen.
– Anya, ez csak poén. Céges összejövetelük van.
– Ó, értem. Szóval ő szórakozik, miközben ti itt…
– Erzsébet, elég legyen – szólt közbe István nyugodt, de határozott hangon. – Fiatal nő, jól teszi, ha néha kikapcsolódik.
Este a parti sétány egyik éttermébe ültek be. Szólt a zene, a környező asztaloknál nevetgéltek a nyaralók, az ő társaságukban mégis valami feszült csend ült meg.
– Rendeljünk valami tengeri ételt – próbálkozott Erzsébet. – Annácska, kérsz garnélát?
– Nem – rázta meg a fejét a kislány. – Anya azt mondta, lehet, hogy allergiás vagyok rá.
– Ugyan már, miféle allergia? A mi családunkban senkinek sincs allergiája!
– Júliának van – mondta Gábor halkan. – És Annánál sem kizárt.
Erzsébet arca megkeményedett. Már megint Júlia. El sem jött velük, mégis úgy tűnt, mintha távolról is mindenbe beleszólna.
– Jó, akkor legyen tészta – adta meg magát végül.
Amikor kihozták a vacsorát, István egyszer csak megszólalt:
– Emlékszel, Erzsébet, tavaly Júlia talált rá arra a görög kisvendéglőre? Micsoda hely volt az!
– Emlékszem – bólintott kelletlenül.
– Nagyon gyorsan ráérez a nyelvekre – folytatta István. – Pár mondatot váltott a helyiekkel, és máris a legjobb asztalt kaptuk.
– Igen, Júlia ügyes – préselte ki magából Erzsébet.
Vacsora után még sétáltak egyet a tengerparti promenádon. Anna egy idő után nyűgösködni kezdett.
– Fagyit akarok!
– Már késő van – mondta Erzsébet. – Megfájdul a torkod.
– Anya megengedné!
– Anya most nincs itt – vágta rá Erzsébet, és abban a pillanatban meg is bánta.
Anna lebiggyesztette a száját, majd látványosan Gábor kezébe kapaszkodott.
– Apa, menjünk le a vízhez?
Gábor a lányával előrement, Erzsébet pedig István mellett maradt.
– Mondd, István, mi történik itt? – kérdezte fojtott hangon. – Én igyekszem, tényleg igyekszem, mégis mindenki úgy viselkedik, mintha savanyú citromba harapott volna.
– Talán nem kellett volna ennyire látványosan kizárnod Júliát ebből az egészből.
– Én csak az unokámmal akartam lenni! Ez már bűn?
– Senki sem mondta, hogy bűn. De Anna hiányolja az anyját. Gábor feszült. És tudod…
István megállt, és egyenesen a szemébe nézett.
– Júliával könnyebb lenne. Ő valahogy mindig fel tudja oldani az ilyen helyzeteket.
Erzsébetet jobban megütötték ezek a szavak, mint szerette volna bevallani.
– Vagyis én nem tudom, igaz? Rossz nagymama vagyok, rossz anya? Mindenki unatkozik mellettem?
Sarkon fordult, és sietős léptekkel indult vissza a szállodába. A háta mögött még hallotta István nehéz sóhaját, de nem nézett vissza.
A szobában leült az ágy szélére, és először engedte meg magának a gondolatot: mi van, ha valóban ő tévedett? Mi van, ha nem Júlia a baj, hanem az ő saját félelme, hogy elveszíti a helyét a családban?
Az ötödik napra már azon kapta magát, hogy neki magának is hiányzik a menye. Hiányzott Júlia lendülete, a bolondos megjegyzései, sőt még azok a viták is, amelyek korábban annyira bosszantották. Másnap reggel ezzel a nyugtalanító felismeréssel ébredt.