A csengő éles hangja félbeszakította Erzsébet aggodalmaskodását. Az ajtóban Gábor állt, mellette egy akkora bőrönddel, mintha nem nyaralni, hanem költözni készülnének. Anna az apja lába mögül kukucskált be a lakásba.
— Nagyi! — kiáltotta a kislány, és már szaladt is Erzsébet karjaiba.
— Annácskám, drága kincsem! — Erzsébet arca egy pillanat alatt felderült. — Készen állsz a tengerre?
— Igen! Anya vett nekem új fürdőruhát. Meg napkalapot is. És egy ruhát, amit majd az étteremben vehetek fel!
Júlia nevének hallatán Erzsébet arca egy árnyalatnyit megfeszült, de Anna kedvéért rögtön mosolyt erőltetett magára.
— Ügyes anyukád van — mondta, bár a hangjából hiányzott a melegség. — Na, akkor indulhat a pakolás?
Gábor kimerültnek tűnt. Csak bólintott, mintha gondolatban egészen máshol járna, aztán felkapta a csomagokat, és elindult velük az autó felé. Erzsébet a saját bőröndje után nyúlt, de a fia megelőzte.
— Hagyd, majd én viszem.
— Ma valahogy nem vagy önmagad — jegyezte meg Erzsébet gyanakodva.
— Semmi bajom. Csak keveset aludtam.
Erzsébet jelentőségteljesen hümmögött. Persze, „keveset aludt”. Ő pontosan tudta, mit jelent ez. Júlia bizonyára előző este is jelenetet rendezett az utazás miatt, Gábor pedig most próbál úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben volna.
Egy órával később már az országúton haladtak a tenger felé. Anna az ablakhoz tapadt, és tágra nyílt szemmel figyelte az elsuhanó fákat, házakat, mezőket. István az első ülésen szundikált, Gábor vezetett, Erzsébet pedig hátul ült az unokája mellett.
— Anya, a vérnyomáscsökkentőidet elhoztad? — kérdezte Gábor anélkül, hogy levette volna a szemét az útról.
— Természetesen. Mindent átgondoltam.
— Naptejet is pakoltál?
— Igen, Gábor, nyugodj már meg.
Anna ekkor elfordult az ablaktól.
— Anya azt mondta, nem szabad túl sokáig a vízben lennem. Múltkor fájt a fülem.
— Anyának igaza van — felelte Gábor. — Majd figyelünk rá.
A kislány néhány másodpercig hallgatott, aztán megkérdezte:
— Anya miért nem jött velünk?
— Anyának dolgoznia kell, nyuszikám — válaszolta Gábor. — Nem tudott szabadságot kivenni.
Erzsébet halkan, de jól hallhatóan felhorkant, mégsem szólt bele. Hazudik a fia, gondolta bosszúsan. Védi a feleségét, ahogy mindig. Pedig Júlia nagyon is tisztában volt vele, hogy erre az útra nem számoltak vele.
— Én majd mindennap felhívom anyát! — jelentette ki Anna komolyan.
— Hát persze, napocskám — simította meg Erzsébet a kislány haját. — Csakhogy a tengernél annyi izgalmas dolog lesz, hogy talán telefonálni sem nagyon marad időd.
Gábor a visszapillantó tükörből vetett az anyjára egy rosszalló pillantást, de nem mondott semmit.
A szállodához már estefelé érkeztek meg. A szobák tágasak voltak, az erkélyről pedig látni lehetett a tengert. Anna azonnal birtokba vette a helyet: fel-le ugrált az ágyon, megvizsgálta a tévét, kiszaladt az erkélyre, majd vissza, és lelkesen sorolta, mi mindent fedezett fel.
— Menjünk vacsorázni? — javasolta Erzsébet, miután nagyjából kipakolta a legfontosabb holmikat.
Gábor közben elővette a telefonját.
— Anna, előbb hívd fel anyát.
— Most? — Erzsébet hangjában leplezetlen csalódottság csengett. — Hiszen épp csak megérkeztünk!
— Anya, Júlia aggódik.
Anna boldogan kapta ki apja kezéből a készüléket.
— Anyuci! Megérkeztünk! Innen látni a tengert! És nagyon nagy az ágy! Hiányzol!
Erzsébet látványosan kisétált az erkélyre. Hát tessék, már el is kezdődött. Alig tették le a csomagokat, máris telefonálgatni kell. Mintha Júlia nélkül egyetlen napot sem bírnának ki.
Vacsora közben Anna alig evett valamit. A hosszú út megtette a hatását: a kislány feje újra meg újra lebillent, a szeme majdnem lecsukódott a tányér fölött. Gábor viszont ötpercenként a telefonját nézte.
— Tedd már el azt a vacakot — szakadt ki végül Erzsébetből. — Nyaralni jöttünk, nem üzeneteket olvasni.
— Júlia képeket küldött a lakásról. Elkészült a gyerekszoba felújítása.
— Micsoda halaszthatatlan hír — forgatta a szemét Erzsébet.
István ekkor finoman köhintett.
— Erzsi, talán vacsorázzunk meg békében, jó?
Az első tengerparti este mégsem hozta meg Erzsébetnek azt az örömöt, amelyre annyira számított. Látszólag minden rendben volt: a család ott ült körülötte, az ablakon túl morajlott a tenger, a levegőben sós illat lebegett. Mégis valami furcsa ürességet érzett.
A harmadik napra már nem tudta nem észrevenni az apró jeleket. Együtt voltak ugyan, de hiányzott belőlük a könnyedség. Anna a reggeli, kötelező anyás telefonálás után rendszerint elcsendesedett. Gábor állandóan az üzeneteire figyelt. Még István is szokatlanul elgondolkodónak tűnt.
A strandon Erzsébet gondosan leterítette a törölközőket, eligazította a táskákat, majd elővette a naptejet.