Erzsébet azon a reggelen már harmadszor nyitotta meg a szállodai foglalás visszaigazolását. Minden adat stimmelt: hét éjszaka, reggelivel, medencehasználattal, a strand pedig alig kétszáz méterre volt. Tökéletesebb nem is lehetett volna.
— István, bepakoltál már? — kiáltott ki a konyhából a férjének.
— Ugyan már, Erzsi, ne izgulj ennyire! Három nap van még az indulásig — hallatszott be a szobából a válasz.
— Három nap? És ha valami kimarad? Az unokánk is velünk jön! Annának igazi nyaralást kell kapnia.
Elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte, miként sétálnak majd Annával a tengerparti sétányon, fagylaltot esznek, és nézik a hullámokat. Júlia nélkül! Na, ez volt számára a nagymamai boldogság netovábbja. Persze a menye biztosan megsértődik majd. De hát mit lehet tenni?
Erzsébet elővette a telefonját, és felhívta a fiát.
— Gábor, ugye nem felejtetted el, hogy holnapután indulunk?
— Anya, ma már hívtál emiatt. Kétszer is — felelte a fia fáradt hangon.
— Csak aggódom. Vettetek Annának új fürdőruhát?
— Vettünk. Júlia mindent összekészített.
— És maga Júlia… hogy fogadta, hogy nem jön velünk?
A vonal túlsó végén néhány pillanatnyi csend támadt.
— Szerinted hogyan? — sóhajtott Gábor. — Természetesen rosszul esett neki.
— Jaj, ne csinálj már ebből akkora ügyet — legyintett Erzsébet, noha a fia ezt nem láthatta. — Legalább pihen egy kicsit tőlünk, meg a gyerektől is. Ráfér.
— Anya, ezt te döntötted el így.
— Te magad mondtad, hogy nehéz neki velünk. Tavaly szilveszterkor is egész este a telefonját nyomkodta!
— Munkahelyi vészhelyzet volt, tudod jól.
— Tudom, tudom… És az én kerek születésnapomon két óra után elrohant. Az is munka volt?
— Akkor Anna lett beteg, felment a láza — Gábor hangjában már hallani lehetett az ingerültséget.
Erzsébet összeszorította a száját. Júliának mindig akadt valami kifogása. Hol munka, hol a gyerek, hol migrén. Valójában egyszerűen nem kívánt időt tölteni a férje családjával.
— Jól van, kisfiam. A legfontosabb, hogy mi együtt megyünk. Mint egy rendes család.
— Nem az egész család, anya.
— Ugyan, hagyd már! Most ő is kifújhatja magát, aztán majd később szervezel neki valami romantikus programot.
A háttérben hirtelen nagy csattanás hallatszott.
— A francba! Anna, óvatosan azzal a bőrönddel! — kiáltott fel Gábor. — Anya, mennem kell. Majd beszélünk.
A hívás megszakadt. Erzsébet letette a telefont, és elégedetlenül préselte össze az ajkát. Mindig ez történt: amint Júlia szóba került, a fia ideges lett, aztán sietve lezárta a beszélgetést.
— István! — szólt ki a férjének. — Segíts lehozni a bőröndöt!
— Korai még, Erzsi.
— És mikor készüljünk? Az utolsó percben, ahogy ti, férfiak szoktátok?
István újsággal a kezében jelent meg a konyhaajtóban.
— Miért kell ennyire nyomást gyakorolnod rájuk? Hagyd már azt a fiút rendesen elköszönni a feleségétől.
— Miféle elköszönés? Egy hétig marad itthon egyedül, nem háborúba küldi a férjét.
— Erzsi, túlzásba viszed.
— Én viszem túlzásba? — csattant fel Erzsébet. — Csak szeretnék végre nyugodtan pihenni a fiammal és az unokámmal! Minden szemforgatás és állandó „dolgoznom kell” nélkül!
István erre már nem mondott semmit, csak megcsóválta a fejét, és visszament a szobába. Erzsébet egyedül maradt a konyhában. Nem értette, miért ennyire érzékeny mindenki. Ő mindössze azt akarta, hogy újra együtt legyen az igazi család, úgy, mint régen. Még azelőtt, hogy megjelent volna ez a folyton elégedetlen, divatos kisasszony.
Az indulás reggele kapkodással kezdődött. Erzsébet háromszor átnézte a táskákat, az iratokat, és kis híján megfeledkezett a kalapjáról is — ami szerinte valóságos katasztrófa lett volna egy tengerparti pihenésnél.
— Gábor késik — pillantgatott idegesen az órára. — István, hívd már fel!
— Erzsi, nyugodj meg. Még fél óra van az indulásig.
— És a forgalom? És ha valamit otthon hagytak?
Ekkor megszólalt az ajtócsengő.