– Mi csak meglepetést akartunk! András, hát ti könyörögtetek, hogy jöjjünk! – próbált Eszter valahogy kikecmeregni a helyzetből. A kifogások úgy kezdtek ömleni belőle, mint a tömés a kiszakadt párnából.
András lassan Márkra emelte a tekintetét.
– Márk, ez a „könyörögtetek, hogy jöjjünk” külön műfaj. Úgy hívják: önmeghívásos nyaralás.
Márk arca megnyúlt. Előbb a kezében szorongatott, magányosan lógó faszenes zacskóra nézett, aztán a feleségére.
– Én lehet, hogy el sem indultam volna – morogta kelletlenül. – Te azt mondtad, András hívott minket, és már minden ki van fizetve.
Ezzel az utolsó díszlet is ledőlt. A pimaszság, amely addig olyan magabiztosan feszített, egyszerre összezsugorodott mindenki szeme láttára.
Márk egyetlen szó nélkül megfordult, és elindult az autója felé. Még csak úgy sem tett, mintha segíteni akarna Eszternek a hatalmas bőrönddel, amely úgy állt mellette, mint egy külön bejáratú családtag.
Eszter gyerekei abbahagyták a vizespalackért vívott csatát. Először az egész jelenet alatt csendben maradtak, és némán bámulták az anyjukat.
Ilona, aki pár perccel korábban még olyan lendületesen szónokolt a családról, hirtelen az autó felé fordult, mintha a kerítésen túl álló fenyőkben valami rendkívül izgalmasat fedezett volna fel. A jelek szerint esze ágában sem volt a nyugdíjából finanszírozni ezt a kis lakomát.
– Ha mégis meggondolják magukat, egy házikó szabad – szólalt meg nyugodtan a recepciós Eszter háta mögött. – A foglalás teljes előrefizetéssel működik.
Mi közben már a rendezett kavicsos ösvényen haladtunk a saját faházunk felé.
Mögöttünk autóajtók csapódtak, majd a motor sértődötten felbőgött. Mély levegőt vettem; a tiszta, gyantás erdei illat úgy töltötte meg a tüdőmet, mintha valaki belülről mosta volna ki belőlem az egész jelenetet.
A verandánál András átkarolta a vállamat, és magához húzott.
– Tudod mit? – nevetett halkan. – Ez a pihenés egészen remekül indul.
– Naná – mosolyodtam el, miközben néztem, ahogy a gyerekeink boldog visítással rohannak a tó felé. – Gyere, férjem. Vár ránk a törvényesen megérdemelt nyugalom.
A kerítés túloldalán pedig, mások örömének porát nyelve, elgurult a vándorcirkusz, amely végre megtanult egy egyszerű szabályt: ebben a családban többé senki kényelmét nem a gyerekeim ágyaival és az én bankkártyámmal fizetik ki.