Inkább a tétlenség az, ami árt neki. A polchoz pedig nem nyúlsz, mert azon az én élelmiszereim vannak, az én pénzemből. Mandulatejet a sarki szupermarketben kapsz.
Dóra úgy kapta a mellkasához a kezét, mintha épp a Nemzeti Színház nagyszínpadán érte volna halálos sértés.
— Gábor! Hallod, hogyan fogad engem? — siránkozta. — Én összetört lélekkel jövök hozzátok, a férjem árulása után, ő meg egy darab kolbásszal aláz!
Gábor zavartan közénk furakodott, mint aki attól fél, hogy a következő pillanatban valaki tányért tör.
— Anna, tényleg… hadd pakolja át egy kicsit. Most nehéz neki.
— A bőröndöt nehéz neki cipelni, Gábor — feleltem derűsen, és elővettem a legártatlanabb mosolyomat. — Nálunk lakni viszont kifejezetten kényelmes lesz. Már ha elfogadja szerény kis panziónk házirendjét.
Dóra halkan felhorkant, egész tartása azt sugallta, hogy kizárólag végtelen irgalmából ereszkedik le hozzám.
Este megcsörrent a telefon: az anyósom, Mária hívott. Ő mindig kihangosítva beszélt, mert úgy vélte, jótékonykodó, ünnepélyes hangja így sokkal nagyobb súllyal hullik az ember nyakába. Imádott nagylelkűnek mutatkozni, de természetesen csak mások pénzén és idegein.
— Annácskám, drága lányom — énekelte a készülék. — Légy most okos asszony. Vedd körül Dórácskát figyelemmel. Ez a család szent kötelessége. A kislánynak fel kell töltődnie, készíts neki reggelit, hadd aludja ki magát. Én szívesen befogadnám, de tudod, nekem a zajtól rögtön felszalad a vérnyomásom.
— Értem, Mária — mondtam békésen. — Vigyázzon magára. Dóra nálunk biztosan nem vész el.
Másnap, szombat reggel korábban keltem. Sütöttem túrós palacsintát, főztem hozzá rendes, illatos kávét. Az aroma lassan végigkúszott a lakáson, és nem sokkal később Dóra is megjelent a konyhában, az én kedvenc kasmírplédembe burkolózva, mintha királynői köpeny volna rajta.
— Ó, reggeli! — nyúlt máris a tányér felé. — De miért nincs hozzá kókuszos sűrített tej?
Szó nélkül letettem elé egy csésze fekete kávét, majd odacsúsztattam mellé egy papírlapot, amelyet apró, sűrű betűkkel írtam tele.