— Mi ez? — Dóra fintorogva, két tökéletesre lakkozott ujja közé csippentette a lapot, mintha valami koszos rongy volna.
— Ez, drága Dórám, egy költségkimutatás.
A sógornőm értetlenül pislogott a műszempillái mögül.
— Egy modern nő nem aprópénzeket számolgat, hanem tiszteletben tartja a saját határait és áramlásban él! — zendített rá a jól ismert lemezre. — Én különben is a világegyetem energiájából táplálkozom. Az anyagi dolgok alacsony rezgések, és elzárják a csakrákat!
— A csakráid akkor záródtak el, amikor négy éve otthagytad a logisztikai állásodat, hogy „megtaláld önmagad” — feleltem higgadtan, és belekortyoltam a kávémba. — A kozmikus energia viszont, sajnos, nem fizeti ki a villanyszámlát. Ráadásul nálunk a víz és az áram is mérőóra alapján megy.
— Te pénzéhes, lélektelen varrónő! Neked csak az a fontos, hogy a rongyaidat öltögesd! — visította Dóra, miközben vörös foltok gyúltak ki az arcán.
Olyan hirtelen pattant fel a székről, hogy az majdnem felborult mögötte. Felháborodottan fújtatott, akár egy elkényeztetett mopsz, amelynek libamáj helyett kétszersültet tettek a tányérjára.
Én még csak meg sem rezzentem.
A zajra a konyhaajtóban megjelent Gábor, kócosan, félálomban hunyorogva.
— Anna, mi ez az egész? Miféle lakbér? Hiszen csak vendégségbe jött!
— Vendég az, Gábor — fordultam felé nyugodtan —, aki hoz egy süteményt, megiszik egy teát, megdicséri a háziasszonyt, aztán hazamegy aludni. Aki viszont május közepén két bőrönd téli holmit vonszol be, elfoglal egy külön szobát, és mandulatejet követel, az már albérlő.
Dóra nagy levegőt vett, látszott rajta, hogy újabb jelenetre készül.
— Én családtag vagyok! Jogom van itt lenni! A bátyám is ebben a lakásban él!
— Él, Dóra — bólintottam változatlan nyugalommal. — Csakhogy ettől az én lakásom még nem válik családi panzióvá. Térjünk vissza a listához. Első pont: a szoba használata. Második: az élelmiszer, amit az én hűtőmből eszel. Harmadik: víz és villany. Negyedik: mindenki feltakarít maga után.