— Gábor, óvatosabban azzal a bőrönddel! Méregdrága krém van benne, ha összetöröd, életed végéig fizetheted! — vágott bele a sógornőm hangja az előszobánk csendjébe, olyan magabiztossággal, mintha a saját birtokára tért volna vissza.
Letettem a szabóollót. A selymet ferde szálirányban szabni nem lehet kapkodva; finom munka, türelmet kíván. A kapkodás azonban éppen akkor csapta be nagy robajjal a bejárati ajtót, és két óriási bőrönd társaságában betódult a lakásba.
A küszöbön Dóra állt. Harminckilenc éves volt, az elmúlt öt évben egyetlen nap hivatalos munkaviszonnyal sem, viszont örök szerepben: ő volt a „meg nem értett múzsa”. Mögötte a férjem toporgott zavartan, és látványosan kerülte a tekintetemet.
— Anna, hát mégiscsak a húgom — motyogta bűntudatosan Gábor, miközben átvette az egyik bőrönd fogantyúját. — Nehéz időszakon megy keresztül. Kell neki valahol egy kis átmeneti hely.
— Csak egy darabig lakom nálatok, amíg az a semmirekellő térden csúszva vissza nem könyörög — jelentette ki Dóra, és a cipőjét a folyosó közepén rúgta le. — Gábor, vidd be a holmimat a hálóba. Abba, amelyikhez erkély is tartozik. Meditáláshoz friss levegő kell.
Aztán úgy vonult be a konyhába, mintha én ott sem lennék. Félmosollyal figyeltem ezt az abszurd bevonulást. Húsz éve dolgozom varrónőként, pontosan tudom: a rothadt anyagot hiába férceled össze, a varrásnál úgyis szétfoszlik. A férjem rokonsága gyakran összekeverte az udvariasságomat a gerinctelenséggel.
A konyhából hűtőajtó csapódása hallatszott.
— Anna! — kiáltotta Dóra odabentről. — Nálatok miért nincs mandulatej? Turmixhoz kellene. És ezt a polcot kiürítem, ide kerülnek majd a méregtelenítő zseléim. A kolbászodat addig kitettem az erkélyre, mert rontja az aurámat.
Lassan besétáltam utána. A füstölt kolbászom valóban ott hevert árván az ablakpárkányon.
— Dóra — mondtam nyugodtan, miközben visszatettem a helyére. — Az aurád miatt most igazán nem a kolbásznak kellene szégyenkeznie.