– Lilla, kincsem, menj be a szobádba, és játssz ott egy kicsit, jó? – fordult Eszter a lányához.
A kislány érezte, hogy a felnőttek között valami nagyon nincs rendben, de nem ellenkezett. Szót fogadott, és gyors léptekkel eltűnt a gyerekszoba felé.
Eszter ezután Nórára nézett.
– Nórám, megtennéd, hogy bemész hozzá? Ezt most négyszemközt kell elintéznünk.
A barátnője némán bólintott. Mielőtt belépett volna Lillához, még egy gyanakvó pillantást vetett Máriára, aztán behúzta maga mögött az ajtót.
Eszter csak ekkor fordult vissza a volt anyósához. Lassú mozdulattal felállt, az ablakhoz ment, és néhány másodpercig kifelé nézett.
– Szóval zsarolni próbál? – kérdezte halkan. – Azt hiszi, megijedek a gyámügytől, a fenyegetéseitől meg a cirkuszaitól?
– Meg fogsz ijedni – jelentette ki Mária magabiztosan. – Te mindig is olyan úri kisasszony voltál, aki félti a jó hírét. Nincs szükséged munkahelyi botrányokra. Én viszont nyugdíjas vagyok, nekem már nincs mit veszítenem. Ha kell, mindenhová utánad megyek.
– Rendben – felelte Eszter váratlan nyugalommal. – Akkor kezdjük az igazságtételt azonnal. Ha már azért jött, hogy segítsen és rendet tegyen, beszéljünk Gáborról. Fél éve nem fizet gyerektartást. Ez jelenleg kilencszázhatvanezer forint. Ehhez jön még az a közüzemi tartozás, amit akkor hagyott itt, amikor még ebben a lakásban lakott, de egy fillért sem adott bele: további kétszáznegyvenezer. Összesen egymillió-kétszázezer forint. Tessék, lehet rendezni.
Mária egy pillanatra láthatóan kizökkent, ám hamar összeszedte magát.
– Nekem nincs ennyi pénzem. Nyugdíjból élek.
– Nekem pedig nincs fölösleges lakásom – vágta rá Eszter. – Ha a fia érdekeit képviseli, akkor vállalja az ő tartozásait is. Vagy úgy gondolta, ideállít, rám telepszik, az én pénzemen eszik, és még maga szabja meg, hogyan éljek?
– Segítenék a ház körül! – csattant fel Mária. – Főznék, takarítanék, vigyáznék a gyerekre!
– Nincs szükségem bejárónőre – mondta Eszter, majd az előszobában sorakozó táskákhoz lépett, és lábával arrébb tolta az egyiket. – Fogja a holmiját, és menjen el. Önként.
– Nem! – Mária felpattant a kanapéról, és odarohant hozzá. – Egy tapodtat sem mozdulok! Neked kötelességed megosztani velem, amid van! A fiam miattad szenved!
– Miattam? – Eszter hirtelen megfordult, tekintete megkeményedett. – A maga fia a saját lustasága és ostobasága miatt szenved. Meg maga miatt is, mert egész életében a tenyerén hordozta, minden undorító húzására talált valami mentséget. Felnőtt férfi, mégis az anyját küldi lakást követelni. Nem érzi, mennyire nevetséges ez?
– Ne merészelj így beszélni a fiamról! – visította Mária, és lendült a keze, hogy pofon üsse.
Eszter azonban elkapta a csuklóját a levegőben. A szorítása kemény volt és határozott.
– Ha még egyszer kezet emel rám az otthonomban, feljelentem támadásért – mondta egészen halkan, de olyan hangon, hogy Mária beleremegett. – Most pedig jól figyeljen rám.
Elengedte az asszony kezét. Mária zihálva állt előtte, és a szemében most először megjelent valami félelemféle.
– Fogja a táskáit, és távozik – folytatta Eszter. – Ha öt perc múlva még mindig itt lesz, felhívom az ügyvédemet. Gábor tartozásairól már beszéltünk vele. Tudjuk, hogy van részesedése abban a Pest megyei hétvégi házban, amit maga íratott a nevére. A gyerektartási hátralék miatt kérni fogjuk ennek a tulajdonrésznek a lefoglalását, aztán elárvereztetjük. Ezt akarja? Hogy idegenek költözzenek be a nyaralójukba?
Mária arca elsápadt.