A kaputelefonhoz tartozó kis belépőt is lecsatolta a kulcskarikáról.
– Na, így már rendben van.
– Ezt még meg fogod bánni – sziszegte Mária.
– Lehet – felelte Anna. – De nem ma.
Este hatra az utolsó táska is az ajtó mellett várakozott. Gábor visszajött érte, felkapta, aztán Eszterre nézett.
– Ennyi?
Eszter Anna felé fordult.
– Minden az övé volt?
Anna végigment a lakáson. A szekrény üresen tátongott, a polcokon nem maradt semmi, a fürdőszobából eltűntek a kenőcsös tégelyek, a konyhából pedig a mások által odahordott zacskók. Végül bólintott.
– Minden.
Mária lassan felállt. A megszokott, tulajdonosi magabiztosság nélkül hirtelen kisebbnek, törékenyebbnek látszott. Anna azonban nem engedte, hogy a sajnálat eluralkodjon rajta. Pontosan tudta, hogy ez volt az a horog, amelyen két éven át fogva tartották.
Az ajtóban Mária még egyszer megtorpant.
– Azt hittem, maradt benned emberség.
Anna kinyitotta előtte az ajtót.
– Csak kiderült, hogy tulajdonos is vagyok.
Eszter halkan kifújta a levegőt, de nem szólt semmit. Péter a volt feleségére nézett; az arcán egyszerre ült düh, tanácstalanság és valami egészen halvány tiszteletféle. Talán most látta először, hogy Anna nem kér engedélyt ahhoz, hogy határozott legyen.
Amint becsukódott mögöttük az ajtó, Anna nem roskadt le, nem kezdett sírni, és nem bámult maga elé perceken át. Ehelyett azonnal felhívott egy zárszerelőt. A férfi negyven perc múlva meg is érkezett, gyakorlott mozdulatokkal átnézte a zárakat, majd két megoldást ajánlott. Anna a biztonságosabbat választotta. A régi zárbetétek kikerültek, az újak gyorsan a helyükre kerültek. Nem volt jelenet, nem volt felesleges magyarázkodás. A munkadíjat átutalta, a számlát és a papírokat a fiókba tette.
Miközben a szerelő a kulcsokat próbálgatta, odakint végre leszakadt a vihar. Nagy, súlyos cseppek verték az ablakpárkányt, a fülledt levegő megremegett, aztán egyszerre frissebbé vált. Anna az előszobában állt, és figyelte, ahogy a férfi az új kulcsot az új zárban elfordítja.
A kattanás rövid volt, tiszta és megnyugtató.
– Kész is vagyunk – mondta a mester. – Próbálja ki ön is.
Anna átvette a kulcsot, bedugta, elfordította. A zár könnyedén működött. Megismételte egyszer, aztán még egyszer.
– Tökéletes.
Miután a szerelő elment, Anna belülről bezárta az ajtót, és lassan körbejárta a lakást. Nem búcsúzni akart a múlttól; nem volt híve a látványos, önmagának szánt gesztusoknak. Fel akarta mérni a helyzetet: mi maradt utána, mit kell rendbe tenni, mi a következő lépés. A szobában felszabadult egy teljes szekrény. A konyhában hirtelen több lett a hely. A fürdőből eltűnt az idegen gyógyszerszag. Az előszobában nem sorakoztak többé azok a csomagok, amelyekben minden reggel majdnem hasra esett.
Szélesebbre tárta az ablakot. Az eső után a nedves levelek és a meleg beton illata beáradt az udvar felől. Lent valahol gyerekek nevettek, láthatóan élvezték a pocsolyákat. Anna elővette a telefonját, és egy hétre letiltotta Pétert az üzenetküldőben. Nem végleg; ha valóban fontos dolga akadt, e-mailt tudott írni. De az éjszakai vádaskodásokat nem kívánta végighallgatni.
Ezután megnyitotta a jegyzeteket, és listát készített: nagytakarítás, az ágytakaró tisztítóba vitele, számlák ellenőrzése, az otthoni internet jelszavának lecserélése, egy pótkulcskészlet lezárt borítékban az anyjánál. Egyszerűen, nyugodtan, sorban.
Másnap Péter mégis írt egy másik számról: „Anya sír. Most elégedett vagy?”
Anna elolvasta az üzenetet, képernyőképet készített róla, majd válaszolt: „Az édesanyád a saját gyerekei mellett van. Ez így helyes. Az én lakásomban pedig nincsenek többé idegenek. Ez is helyes.”
Egy perc sem telt el, már érkezett is a következő: „Kegyetlen lettél.”
Anna bepötyögte: „Nem. Pontos lettem.”
Aztán a második számot is letiltotta.
Egy hét múlva a ház bejáratánál összefutott Erzsébettel. A szomszédasszony óvatosan mérte végig.
– Hogy van, Annácska?
– Jól.
– Mária felhívott. Azt mondta, a lányánál kényelmetlen neki.
Anna megigazította a táskája pántját.
– A kényelmetlenség nem vészhelyzet.
Erzsébet pislogott egyet, aztán váratlanul elmosolyodott.
– Ez erős mondat volt.
– De legalább igaz.
A nyár ment tovább a maga útján. A lakás csendes lett, de nem üres. Anna hosszú idő óta először ébredt vasárnap reggel úgy, hogy nem hallott köhögést a fal túloldaláról, nem szólt valakinek a telefonjáról a rádió, és nem hevert a konyhaasztalon parancsként odakészített bevásárlólista. Kávét főzött, felszeletelt egy barackot, leült az ablak mellé, és kinyitotta azt a könyvet, amelyet majdnem egy éve nem tudott befejezni.
Senki nem szólt át a másik szobából. Senki nem kérte, hogy sürgősen menjen el a patikába. Senki nem közölte vele, hogy egy rendes nőnek puhábbnak kellene lennie.
Este Eszter telefonált.
Anna néhány másodpercig csak nézte a kijelzőt, aztán felvette.
– Igen?
– Nem veszekedni akarok – kezdte rögtön Eszter. – Csak szólni szerettem volna, hogy anya nálam van. Nehéz, persze. De megoldjuk.
– Rendben.
– És még valami… megértettem, miért csináltad. Későn, de megértettem.
Anna hallgatott.
– Mindannyian hozzászoktunk, hogy te viszed a terheket – folytatta Eszter. – Péter is. Én is. Anya meg pláne. Kényelmes volt. Nem igazságos, de kényelmes.
– A kényelem ritkán szokott magától véget érni.
– Igen. Ezért zártad le te.
Eszter hangjából hiányzott a korábbi szúrósság. Csak fáradtság és józan belátás maradt benne. Anna tisztelte a józanságot. Még akkor is, ha későn érkezett.
– Eszter, nem haragszom rátok. De ez az ajtó visszafelé már nem nyílik ki.
– Tudom.
– Jó.
A hívás után Anna letette a telefont az asztalra, és elmosolyodott. Nem szélesen, nem diadalmasan. Csak a szája sarka mozdult meg magától. Nem rombolt szét egy családot. Csupán visszaadta mindenkinek a maga felelősségét. Máriának a saját életéért. Péternek az anyjáért. Eszternek azért, hogy részt vállaljon a családi döntésekben. Önmagának pedig a saját otthonát.
Mert az otthon, mint kiderült, azonnal megérzi, ha kiviszik belőle az idegen hatalmat.
Július végére Anna nagytakarítást rendelt, kidobta a régi kanapéhuzatot, kiürítette a szekrényt, és abból a sarokból, amelyet korábban a volt anyósa foglalt el, munkához való anyagok helyét alakította ki. Nem rendezte át látványosan a bútorokat, nem kezdett demonstratív lakásfrissítésbe, és nem akarta mindenáron bebizonyítani magának, hogy új életet kezdett. Egyszerűen eltüntette a más jelenlétének nyomait, és visszaadta a lakásnak az eredeti értelmét.
Egyik este Péter megjelent a ház előtt. Anna az ablakból vette észre. Lent állt egy zacskóval a kezében, nézte az épületet, és látszott rajta, hogy nem meri megnyomni a csengőt. Végül mégis felhívta, de nem érte el. Ezután e-mailt írt: „Beszélhetünk? Botrány nélkül.”
Anna csak egy óra múlva válaszolt: „Ha iratokról van szó, írj. Ha az édesanyádról, azt Eszterrel intézzétek. Ha rólunk, olyan már nincs.”
Péter nem felelt.
És ez volt a lehető legjobb válasz.
Augusztusra a hőség megszelídült. Esténként az udvaron nedves föld és a bejárat melletti virágágyás illata keveredett. Anna munka után hazament, felment az emeletére, elővette az új kulcsot, és minden alkalommal rövid, tiszta öröm futott át rajta, amikor az könnyedén becsúszott a zárba.
A lakás nem lett nagyobb. A falak nem mozdultak kijjebb. A környék sem változott meg. Mégis, a belső tér mintha kiegyenesedett volna. Nem voltak benne többé idegen követelések, zsarolásra használt betegségek, sem egy másik ember fia, aki mindenki szemében jó akart maradni a volt felesége rovására.
Mária biztos volt benne, hogy a válás után is tovább élhet a volt menye lakásában, és továbbra is megkapja tőle a gondoskodást. Csak egyetlen dologban tévedett: a jó szándékot gyengeségnek nézte.
Anna pedig egyszerűen kivárta azt a pillanatot, amikor már semmit sem kellett megmagyaráznia.
Aztán az új kulccsal bezárta az ajtót.