A konyhában Anna olyan nyugalommal ült le az asztalhoz, mintha nem családi jelenet, hanem előre leegyeztetett hivatalos megbeszélés következne.
Három papírlapot tett maga elé. Az elsőn Mária holmijainak felsorolása szerepelt: ruhák, gyógyszerek, iratok, egy kisebb televízió, összecsukható szék, valamint több doboz edény, amelyeket annak idején vidékről hozott magával. A második lapon a kiköltözés határideje állt. A harmadikon költöztetők és egy magángondozó telefonszámai voltak, arra az esetre, ha a gyerekeknek segítségre lenne szükségük az anyjuk elhelyezésében és ellátásában.
– Itt van minden személyes tárgya. Itt a határidő. Itt pedig azoknak az embereknek az elérhetősége, akik segíthetnek a szállításban vagy a gondozásban – mondta Anna higgadtan. – Semmit nem tartok vissza. Nem akadályozok senkit. Sőt, még rendszereztem is a teendőket.
Eszter felkapta az egyik lapot, gyorsan végigfutotta a tekintetével, aztán gúnyosan elmosolyodott.
– Úgy beszélsz, mintha a munkahelyeden lennénk.
– Pontosan.
– Emberien már nem lehet ezt intézni?
– Emberien két évig próbáltam. Mostantól felnőtt módon történik.
Péter az ablak mellett állt, háta mögött összekulcsolt kézzel. Fáradtnak látszott, és közben dühösnek is. Anna jól ismerte ezt az arckifejezést: akkor nézett így, amikor azt kívánta, bárcsak a gond magától felszívódna, és a körülötte lévők végre ne tőle várnának döntést.
– Anna, anya nem akar visszamenni vidékre – szólalt meg végül.
– Ez nem érv.
– Régi az a ház.
– Az az ő háza.
– Eszternél kevés a hely.
– Ez már a ti családi ügyetek.
Eszter összevonta a szemöldökét.
– Vagyis téged ez egyáltalán nem érdekel?
– De, érdekel – fordult felé Anna. – Éppen ezért nem tettem ki őt a válás másnapján. Adtam határidőt, összeírtam a dolgait, mindkettőtöket előre figyelmeztettelek. De nem fogok tovább ingyenes panzióként működni egy olyan asszonynak, aki engem háztartási alkalmazottnak tekint.
Mária felháborodottan csapta össze a kezét.
– Hallottátok? Panzió! Így beszél rólam!
– Nem – nézett rá Anna. – Ön használta így a lakásomat.
Eszter lassan visszatette a papírt az asztalra.
– Anya, őszintén: miért nem akarsz legalább ideiglenesen hozzám jönni?
Mária gyorsan a lányára pillantott. A tekintetében egy pillanatra ingerültség villant; Eszternek támadnia kellett volna, nem kényelmetlen kérdéseket feltenni.
– Nálad ott vannak a gyerekek. Csak útban lennék.
– Van egy üres szobánk, amikor Márk kiküldetéseken van. Ezt te magad is mondtad.
– A férjed nem könnyű természet.
– Annának pedig akkor nem lehet természete?
Anna alig észrevehetően felvonta a szemöldökét. Ez már érdekes volt. Eszter úgy érkezett, hogy nyomást gyakoroljon rá, de amint szembesült a tényekkel, számolni kezdett. És Eszter, ha számolni kellett, nem volt ügyetlen.
Péter is észrevette a fordulatot.
– Eszter, ne kezdd el.
– Nem, várj csak – emelte fel a kezét Eszter. – Anya két évig Annánál lakott. Mindannyian megszoktuk, hogy ez így van. Én sem vagyok ártatlan, nekem is kényelmes volt, hogy itt van. De ha a válás már hivatalos, elég furcsa elvárni, hogy a volt meny tovább cipelje az egészet.
Mária arca elsápadt a sértettségtől.
– Kislányom, te most kinek az oldalán állsz?
– A józan ész oldalán.
Sűrű, forró csend telepedett a konyhára. Odakint elhúzott egy autó bömbölő zenével, az udvaron valaki rákiáltott egy gyerekre, hogy ne rohanjon át a virágágyáson. A lakásban viszont ekkor vált egyértelművé: Mária addig egységesnek hitt családi frontja megrepedt.
– Akkor tisztázzuk – mondta Anna. – A határidő változatlan. Szombaton este hatig minden holminak el kell kerülnie innen. A kulcsokat személyesen nekem adják át. Ezután lakatost hívok, és lecseréltetem a zárakat. Erről nem nyitok vitát.
– Ehhez nincs jogod! – csattant fel Mária.
– De van. Ez az én lakásom.
– Nem adom oda a kulcsokat.
– Akkor a holmik átadásánál tanúk lesznek jelen, és ha jelenetet rendez, rendőrt hívok.
Péter hirtelen felé fordult.
– Te már teljesen megőrültél?
– Teljesen. Többé nem oldom meg a ti problémáitokat a saját káromra.
Szombaton fülledt idő volt. Már reggel óta mozdulatlan, nehéz levegő állt a város fölött, mintha vihar készülődne. Anna korán ébredt, lezuhanyozott, a saját iratait külön táskába pakolta, az ékszereit és a készpénzét pedig már előző este kivitte a lakásból. Nem azért, mert rettegett volna, hanem mert nem akarta később mások sértődöttségei között keresgélni az eltűnt láncát.
Tíz óra körül megérkezett Eszter a férjével. Gábor csendes, széles vállú férfi volt; belépés után azonnal felmérte a dobozok mennyiségét, és csak ennyit mondott:
– Egy fordulóval ez nem fog menni. Korábban kellett volna elkezdeni.
Mária a szobában ült a kanapén, és maga elé bámult. Alig pakolt össze valamit. A földön két, sebtében megtömött táska állt, miközben ruháinak nagy része még mindig a szekrényben lógott vagy a polcokon hevert.
Eszter megállt a szoba közepén.
– Anya, egész héten mit csináltál?
– Rosszul voltam.
– Annyira rosszul, hogy tegnap két órát ültél Erzsébetnél?
Mária élesen felkapta a fejét.
– Most már te is vallatsz?
– Nem. Pakolok.
Eszter kinyitotta a szekrényt, és elkezdte a ruhákat zsákokba hajtogatni. Gyorsan dolgozott, gyengédség nélkül, de rendezetten. Gábor szó nélkül kivitte az első dobozt az előszobába. Anna mellette állt egy jegyzetfüzettel, és felírta, mi kerül ki a lakásból. Mária gyűlölettel nézte.
– Élvezed?
– Ellenőrzöm.
– Szívtelen vagy.
– Inkább megfontolt.
– Azt hiszed, ez jobb?
– A lakásom szempontjából igen.
Dél körül Péter is befutott. Késett, amin senki sem lepődött meg. Viszont úgy lépett be, mintha most majd ő rendet tesz. Csakhogy már nem nagyon volt mit rendbe hozni: a szekrények lassan kiürültek, Eszter irányította a pakolást, Gábor hordta a dobozokat, Anna pedig figyelt, nehogy a volt anyósa holmijaival együtt az ő személyes tárgyai is eltűnjenek.
– Anya, mégis mit műveltél itt? – kérdezte Péter, amikor meglátta a felfordulást.
Mária azonnal kihúzta magát.
– Én semmit. Engem innen kidobnak.
– Nem dobják ki – jegyezte fel Anna a következő dobozt. – A gyermekei visszaveszik öntől azt a felelősséget, amelyet a saját életéért viselnie kellene.
Péter fintorgott.
– Anna, muszáj ilyen mondatokban beszélned?
– Muszáj. Mert pontosak.
Négy órára szinte minden össze volt készítve. Eszter kimerültnek látszott, néhány tincse kiszabadult a frizurájából, az arcán verejték csillogott. Gábor addigra már másodszor indult el a dobozokkal. Mária hirtelen élénkebb lett, amikor felfogta, hogy a folyamat valóban a végéhez közeledik.
– A kulcsokat nem találom – közölte, és hátradőlt a kanapén.
Anna felemelte a tekintetét.
– Meg fogja találni.
– Nem emlékszem, hová tettem. Tudod, az én koromban…
Eszter lassan az anyja felé fordult.
– Anya.
– Mi az, hogy anya? Nem emlékszem.
Péter arca megfeszült.
– Anya, ezt ne.
– Azt mondtam, nem emlékszem!
Anna becsukta a jegyzetfüzetét. Kiment az előszobába, és felvette a telefonját.
– Rendben. Akkor most hívom a rendőrséget, és jegyzőkönyveztetem, hogy a lakhatás megszűnése után megtagadja a lakásom kulcsainak visszaadását. Közben lakatost is hívok. Ma lecserélik a zárakat. Ha később véletlenül mégis előkerülnek a kulcsok, már semmit sem fognak nyitni.
Mária előrehajolt. Az arcán nyugtalanság futott át.
– Rendőrséget? Kulcsok miatt?
– Azért, mert nem hajlandó békésen elhagyni a lakásomat.
– Megszégyenítesz!
– Ön választotta hozzá a közönséget.
Anna már tárcsázni kezdett, amikor Mária hirtelen a szék támlájára akasztott otthoni köntöse zsebébe nyúlt, és előrántott egy kulcscsomót.
– Fulladj meg a kulcsaiddal együtt!
Úgy lendítette meg a kezét, mintha a földre akarná vágni a csomót. Anna azonban közelebb lépett, és kinyújtotta a tenyerét.
– A kezembe.
– Túl nagy megtiszteltetés lenne.
– A kezembe, Mária.
Néhány hosszú másodpercig egymás szemébe néztek. Végül a volt anyósa beleejtette a kulcsokat Anna tenyerébe. Anna azonnal ellenőrizte őket: az alsó zár kulcsa, a felső zár kulcsa, a postaláda kulcsa.