És ezen a listán ön már nem szerepel.
Aznap este Mária először nem panaszkodni hívta fel Pétert, hanem valódi nyugtalansággal a hangjában. Anna a szobából csak mondattöredékeket hallott: „furcsán viselkedik”, „nem hozott semmit”, „úgy beszél velem, mintha idegen lennék”, „azonnal gyere ide”. Péter nagyjából egy óra múlva meg is jelent. Világos inget viselt, az arca ingerült volt, a homlokán verejték ült az úttól. Egyenesen a konyhába ment, ahol az anyja már úgy ült az asztalnál, mint akit súlyos igazságtalanság ért.
Anna nem sietett utánuk. Befejezte a munkahelyi levelét, elmentette a dokumentumot, lehajtotta a laptop fedelét, és csak ezután lépett be hozzájuk.
– Anna, beszélnünk kell – kezdte Péter.
– Hallgatlak.
– Anyának időre van szüksége. Te is tudod, hogy nyáron nem lehet mindent egyik napról a másikra elintézni.
– Pontosan ezért adok neki tíz napot.
Mária felkapta a fejét.
– Te határidőt szabsz nekem?
– Igen.
– Én a férjed anyja vagyok!
– A volt férjemé.
– Ez csak papírkérdés!
Anna odament a fiókos szekrényhez, kivett belőle egy mappát, és letette az asztalra Péter elé. Nem odacsapta, nem dobta, hanem gondosan, higgadtan elé helyezte.
– Ebben vannak a lakás iratai. A lakást még a házasságunk előtt vettem. Itt van az igazolás arról, hogy Mária nincs erre a címre bejelentve. Itt pedig egy kimutatás az elmúlt két év kiadásairól: étel, gyógyszer, utazás, háztartási dolgok. Nem kérek vissza semmit, pedig legalább erkölcsi alapon megkérdezhetném, hogyan sikerült egy felnőtt fiúnak ilyen ügyesen áttolnia az anyja gondját a volt feleségére. De mától ennek vége.
Péter kinyitotta a mappát. Az arca megkeményedett.
– Te ezt direkt gyűjtögetted?
– Igen.
– Minek?
– Hogy ne tehess úgy, mintha nem értenéd, miről van szó.
Mária előrenyújtotta a nyakát, próbált belelesni a papírokba.
– Szóval ilyen vagy. Minden tablettámat felírtad?
– Nem. Azt számoltam ki, mennyibe kerül mások pimaszsága, ha elég sokáig családi segítségnek nevezik.
Péter felnézett.
– Anna, anyámmal azért ne így beszélj.
– Akkor beszélj vele te. Nekem csak egyetlen eredmény számít: tíz nap múlva egyetlen holmija se legyen a lakásomban, a kulcsokat pedig személyesen adja vissza nekem.
– És ha nem készül el addig?
– El fog készülni. Van fia, van vidéken háza, és van egy felnőtt lánya a szomszéd kerületben. Nem egy papírok nélküli, hajléktalan emberről beszélünk.
Mária hirtelen felállt. A szék lába élesen megcsikordult a padlón.
– A lányomhoz nem megyek. Neki két gyereke van, a férje meg szigorú ember.
– Vagyis ott nem olyan kényelmes – jegyezte meg Anna nyugodtan. – Értem.
– Hogy merészelsz ilyet mondani?
– Csak a nevén nevezem a dolgokat.
Péter tenyérrel az asztalra csapott. Nem túl erősen, de elég látványosan ahhoz, hogy kimutassa a bosszúságát.
– Elég legyen. Mindenki fáradt. Ne csináljunk ebből háborút.
Anna lassan felé fordult.
– Nem lesz háború, ha az anyád összepakol és visszaadja a kulcsokat. Te mindig a békés megoldásokat szeretted. Tessék, itt van egy.
Péter néhány másodpercig csak nézte. Anna szinte látta rajta, ahogy keresi benne a régi feleségét: azt, akit rá lehetett beszélni, akit meg lehetett szégyeníteni, akire rá lehetett olvasni, hogy kegyetlen. Csakhogy az a régi Anna már nem volt jelen ebben a konyhában. Előtte egy olyan nő állt, aki mindent átgondolt, mindent kiszámolt, döntött, és nem hagyott több rést a nyomásgyakorlásnak.
A következő tíz napban Mária valóságos kis színpaddá változtatta a lakást. Reggelenként nagy, nehéz sóhajokkal járkált végig a szobákon, hangosan csapkodta a szekrényajtókat, telefonon hívogatta az ismerőseit, és mindenkinek elmesélte, hogy a volt menye „kitesz egy beteg asszonyt az utcára”. Napközben látványosan nem evett abból, amit Péter hozott, mert az „nem olyan” volt, meg „túl száraz”. Esténként leült a televízió elé, és egyre hangosabbra tekerte a készüléket, mintha legalább zajjal akarná birtokba venni azt a területet, amelyet a papírok szerint el kellett hagynia.
Anna nem vitatkozott vele. Sőt, felesleges beszélgetésekbe sem ment bele többé. Külön vásárolt magának, az ételeit fedeles dobozban tartotta, vacsorázni vagy útközben szokott, vagy a saját íróasztalánál. Mária holmijához nem nyúlt. Viszont minden este bejelölte a telefonja naptárában, mennyi idő maradt a határidőig.
A hatodik napon az alsó szomszéd, Erzsébet, elkapta Annát a lift előtt.
– Annácska, kérdezhetek valamit? Mária azt mondja, hogy te pénz nélkül, beteg lábbal rakod ki innen. Ez igaz?
Anna ránézett a szomszédasszonyra. Erzsébet alapvetően jóindulatú, figyelmes nő volt, de szeretett mindent tudni. Mária minden bizonnyal már a fél lépcsőházat tanúnak hívta a saját szerencsétlenségéhez.
– Erzsébet, ez az én lakásom. Mária nincs ide bejelentve. Két éve, egy műtét után jött ide átmenetileg. A fiával kötött házasságom időközben véget ért. Adtam neki határidőt, hogy összepakoljon, és visszamenjen a saját házába, vagy költözzön valamelyik gyerekéhez. Péter minderről tud.
A szomszédasszony zavartan megigazította a táskáját a vállán.
– Ő meg azt mondja, nincs hová mennie.
– Van háza. Van fia. Van lánya. Csak itt kényelmesebb neki.
Erzsébet összehúzta a szemét, gyorsan átrendezte magában a történet eddigi változatát, aztán bólintott.
– Értem már. Sejtettem én, hogy valami nem stimmel. Tegnap azt mondta, neked kötelességed eltartani őt.
– Pontosan ez az, ami nem stimmel.
Estére a lépcsőház már a történet másik felét is ismerte. Mária hamar észrevette a változást. A szomszédasszonyok már nem sóhajtoztak együttérzően, hanem kérdéseket kezdtek feltenni. Tényleg van saját háza? Miért nem viszi magához a fia? Miért kellene a volt menyének fizetnie az élelmiszerét a válás után? Mária kipirultan tért vissza a lakásba, és olyan erővel szorította a táskája fülét, hogy az ujjain redőkbe gyűrődött a bőr.
– Megszégyenítettél a szomszédok előtt! – jelentette ki már az ajtóból.
Anna a laptopja előtt ült, egy vidéki munkához tartozó költségvetést ellenőrzött. Nem emelte fel azonnal a tekintetét.
– Válaszoltam egy kérdésre.
– Úgy állítottál be, mintha élősködő lennék!
– Ön mondta el a lépcsőháznak, hogy nekem kell eltartanom.
– Én ilyen szót nem használtam!
– A jelentése pontosan ez volt.
Mária bement a szobába, és megállt Anna mellett.
– Most jól figyelj rám. Én innen sehova nem megyek. Megértetted? Péter itt lakott, tehát nekem is jogom van itt maradni. Nem fogsz kirakni egy idős asszonyt. A szomszédok sem hagyják.
Anna nagyon lassan lehajtotta a laptop fedelét. Aztán felállt.
– A szomszédoknak semmi közük az én tulajdonomhoz.
– Tulajdon, tulajdon, mindig csak ezt hajtogatod. Ugyan mi lennél te Péter nélkül?
Anna lenézett rá. Mária alacsonyabb volt nála, de mindig a hangjával próbált fölénybe kerülni. Most azonban a hangja már nem segített.
– Egy nő, akinek van lakása, munkája, iratai és türelme. Az utóbbi éppen most fogyott el.
– Felhívom a fiamat.
– Hívja.
– Idejön, és majd megmagyarázza neked.
– Jöjjön csak. Legalább elviszi a dobozait is.
Péter másnap megérkezett. Ezúttal nem egyedül jött, hanem a húgával, Eszterrel. Anna rögtön értette: Mária családi tanácsot akart összehívni, és azt remélte, többséggel majd sarokba szoríthatja. Eszter magabiztosan lépett be a lakásba, élénk nyári kosztümben, telefonnal a kezében, olyan arckifejezéssel, mint aki már előre kijelölte a bűnöst.
– Anna, ez már tényleg nem szép – kezdte köszönés nélkül. – Anya teljesen kikészült. Az ő korában ez nem játék.
– Eszter, fáradj be a konyhába. Röviden fogunk beszélni.
Eszter egy pillanatra kizökkent; láthatóan magyarázkodásra számított, ehelyett tárgyilagos meghívást kapott a konyhába.