– Anna, te ezt most komolyan gondolod? Hogy a válás után majd lépcsőházakban húzom meg magam? – Mária kivette a szatyorból a kardigánját, és teljes nyugalommal betette a szekrény egyik polcára. – Ugyan már, ne nevettess. Két éve itt lakom.
Anna a hálószoba ajtajában állt, és azt figyelte, milyen magabiztosan pakol ki volt anyósa. Úgy mozgott, mintha a lakás a saját nyaralója lenne, a fia és a menye válása pedig csupán valami kellemetlen papír, amit el lehet süllyeszteni egy fiók mélyére.
Odakint forró júliusi délután ült a városon. Az ablak résnyire nyitva volt, a levegővel együtt por, felmelegedett aszfalt és frissen vágott fű szaga áradt be. Az udvaron gyerekek rúgták a labdát, a kapualjnál valaki harsányan nevetett, Anna lakásában pedig éppen az történt, amire ő már majdnem egy hónapja készült.
Csakhogy Mária erről egyelőre mit sem sejtett.
– Addig lakott itt, amíg én ezt megengedtem – mondta Anna halkan, de határozottan. – Az engedélynek vége.
Mária félvállról visszanézett rá. Az arca unottá vált, sőt, egy kicsit leereszkedővé is.
– Ne kezdd ezt. Nem vagy te szívtelen ember. Hová menjek most? Ingadozik a vérnyomásom, a lábam az operáció óta még mindig fájdogál. Péter úgyis ide fog járni. Végül is nem vagyunk idegenek.
– De. Már azok vagyunk.
Mária hirtelen becsapta a szekrényajtót. Nem ijedtségből, inkább bosszúságból. Nem ehhez szokott. Anna régen nem így beszélt vele: röviden, magyarázkodás nélkül, kapkodás nélkül. Korábban mindig körülírta, amit mondani akart, mentegetőzött, óvatos szavakat keresett, nehogy bárkit megbántson. Az utóbbi években szinte úgy szólt a saját otthonában, mintha előre elnézést kérne azért, hogy helyet foglal benne.
De az már a múlt volt.
Két évvel korábban Mária térdműtét után költözött hozzájuk. Akkor még minden egészen másnak látszott. Egy este felhívta a fiát, Pétert, és elpanaszolta, hogy egyedül fél otthon, a gyógyszereit órára pontosan kell szednie, kötözésre kell járnia, a rendelőben hosszú a sor, a szomszédasszony pedig nem köteles őt istápolni. Péter akkor azonnal Annára nézett azzal a tekintettel, amelyben benne volt: „Ugye érted?”
Anna értette. Akkoriban még igyekezett jó feleség lenni, jó meny, jó ember. Azt hitte, néhány hét segítség nem dönt romba semmit. Máriának volt egy saját kis szobája egy vidéki házban, de a műtét után valóban szüksége volt gondoskodásra. Anna maga ajánlotta fel, hogy hozzák el hozzájuk egy időre.
A néhány hétből előbb egy hónap lett, aztán három, végül egy teljes év. Mária gyorsan berendezkedett. Tudta, melyik polcon vannak a törölközők, milyen élelmiszereket vesz Anna, melyik napon érkezik friss zöldség a közeli boltba, és mikor hozza a futár a gyógyszereket. Később már ki is javította Annát: nem úgy kell vágni, nem ott kell tartani, ezt nem kellett volna megvenni, Péter ezt nem eszi meg, az orvos mást mondott, rendes embereknél ez nem így szokás.
Anna nem azért hallgatott, mert gyenge volt. Sokáig csak menteni akarta a házasságát. Eleinte azzal nyugtatta magát, hogy az anyósa idős, műtét után van, ideges. Aztán azzal, hogy Péternek sem könnyű a felesége és az anyja között őrlődni. Később azt ismételgette magában, hogy egy veszekedés mindent csak rosszabbá tenne. Végül egy reggelen ráébredt valami nagyon egyszerűre: a helyzet már régen rossz volt, csak mindenki megszokta, hogy az ő türelmét természetesnek tekintse.
A lakás Anna tulajdona volt. Még az esküvő előtt vette, amikor egy magánklinikán dolgozott adminisztrátorként, mellette orvosi műszereket bemutató rendezvényeken vállalt alkalmi munkákat, és minden megmaradt forintot félretett. Később eladta azt a régi szobát, amelyet az apjától örökölt, hozzátette a megtakarításait, és a garzont a saját nevére íratta. Péter csak később jelent meg az életében. Már egy kész otthonba érkezett: volt felújítás, gépek, edények, rend, és egy nő, aki kézben tudta tartani a dolgokat.
Eleinte Péter csodálta ezt. Aztán megszokta. Végül úgy kezelte, mintha mindig is járt volna neki.
A válás nem hangos megcsalással, nem tányértöréssel, nem éjszakai jelenetekkel érkezett. Egyszerűen csak eljött az a pillanat, amikor Anna meghallotta, hogy a férje már megint az ő lakásáról beszélget az anyjával. Nem a javításokról, nem apró háztartási ügyekről, hanem magáról a lakásról.
Aznap korábban ért haza a munkából. A saját kulcsával kinyitotta az ajtót, és a konyhából Mária hangját hallotta:
– Ne siettesd annyira ezt a végleges válást. Anna nem haragtartó. Majd él egy kicsit egyedül, és rájön, hogy nélküled üres az élete. Én addig itt maradok, hogy ne kényelmesedjen el túlságosan. Jó ez a lakás, a környék is kényelmes. Miért mennék vissza?
Péter fáradtan válaszolt:
– Anya, ő már beadta a papírokat az anyakönyvi hivatalban. Én is aláírtam. Gyerekünk nincs, közös vagyon sincs, amin pereskedni kellene. A lakás az övé, az autó az enyém. Ezt már megbeszéltük.
– Megbeszéltétek – horkant fel Mária. – Te férfi vagy, vagy mi? Hét évig éltél itt. Akkor jogod van hozzá. Nekem is. Két évig etetett, most meg majd kidob az utcára?
Anna akkor nem lépett be azonnal. A folyosón maradt, a kulcsait visszacsúsztatta a zsebébe, és végighallgatta őket. Nem kíváncsiságból. Számításból. Tudni akarta, meddig lennének képesek elmenni.
Péter nem kezdett vitatkozni az anyjával. Csak ennyit mondott:
– Most ne kezdd ki vele. Menjen le nyugodtan a válás.
Még azon az éjszakán Anna elővette a dossziét az iratokkal. A tulajdoni lapot, az adásvételi szerződést, a kivonatokat, a régi befizetési igazolásokat, a nagyobb vásárlások számláit, a közüzemi csekkeket. Minden az övé volt. Péter az évek alatt sem a lakásba, sem komolyabb felújításba, sem bútorokba nem tett bele pénzt. Hangulattól függően néha vett élelmiszert, olykor elhozta az anyja gyógyszereit, de többnyire inkább Annának adta át a listát.
Egy héttel később az anyakönyvi hivatalban lezárták a válást. Gyerekük nem volt, és olyan közösen szerzett vagyon sem, ami miatt bíróságra kellett volna menniük. Péter nyugodtnak mutatta magát. A kijáratnál még meg is próbált tréfálkozni, hogy ők aztán „kulturáltan váltak el”. Anna úgy nézett rá, hogy a mosoly azonnal leolvadt az arcáról.
– Akkor lesz kulturált, ha az anyád elhagyja az én lakásomat – mondta.
– Anna, adj neki egy kis időt.
– Mennyit?
– Hát… egy hónapot.
– Két hetet.
– Műtét után van.
– A műtét két éve volt.
Péter megdörzsölte az orrnyergét, félrenézett, és megígérte, hogy beszél az anyjával. Anna nem hitt neki. És igaza lett.
Mária a válás után egy hajszálnyit sem változtatott a viselkedésén. Reggelente ugyanúgy elfoglalta a konyhát, hangosan hallgatta a telefonján a rádiót, a gyógyszeres zacskóit rendezgette, és követelte, hogy Anna vegyen neki egy bizonyos márkájú túrót. Napközben vidéki ismerőseit hívogatta, és azt mesélte nekik, hogy „Annácska meg Péter most elintéztek valami papírokat, de ez nem komoly”. Este pedig ellenőrizte, mit hozott Anna a boltból.
A válás utáni harmadik napon Anna üres kézzel ment haza.
– Hol vannak az élelmiszerek? – kérdezte Mária meglepetten, amikor kinézett a konyhából.
– A boltban.
– Hogy érted ezt?
– Úgy, ahogy mondom. Magamnak vettem vacsorát útközben.
Mária néhány másodpercig meredt rá, mintha idegen nyelvről próbálná lefordítani a hallottakat.
– Anna, nekem diétáznom kell. Nem ehetek akármit.
– A fia tud róla.
– Péter dolgozik.
– Akkor majd munka után vásárol.
Mária összevonta a szemöldökét. Az arcára kiült annak az embernek a sértettsége, akinek éppen tönkretették a jól bejáratott rendszerét.
– Kicsinyes vagy.
– Nem. Számolok.
– Mit számolsz?
– A pénzemet, az időmet és azt, mi tartozik rám.