— Csak éppen összetévesztette a segítséget az ellenőrzéssel — vágtam rá. A hangomból ekkorra eltűnt minden udvariasnak szánt puhaság. Nem maradt benne más, csak a tények hideg rendje.
Közelebb léptem Andráshoz, és óvatosan, mégis félreérthetetlen határozottsággal kihúztam elgémberedett ujjai közül az új kulcsot. Aztán megfordultam, és letettem az előszobai cipősszekrény tetejére. Nem Mária elé. Hanem András elé.
A lakáshitelt ketten fizettük. Fele-fele arányban. Ebben a lakásban tehát nem létezhetett olyan, hogy valaki egyedül dönt egy harmadik kulcscsomóról.
— Ennek az otthonnak nagyon egyszerű szabálya van, András — mondtam lassan, minden szót külön megnyomva, hogy a két nézőnk közül egyik se maradjon le róla. — Kulcsa annak van, aki itt lakik. Mindenki más csenget, és akkor jön be, ha meghívjuk. Ez alól senki sem kivétel.
Ekkor Máriára néztem, akinek az arca már egészen vörösbe fordult. A táskájában lapuló, bölcs baglyos kulcstartó szomorúan megcsörrent, ahogy visszacsúszott valahová a feneketlen mélységbe. A kis jegyzetfüzet pedig, amelybe nyilván az ellenőrző körút megállapításai kerültek volna, végül ki sem nyílt.
— Szép estét kívánok, Mária. Neked is, Júlia. Biztos vagyok benne, hogy a kiállítás remek lesz.
Mária nem talált választ. Kétszer is kinyitotta a száját, mintha már ott lenne a nyelvén a megfelelő mondat, de csak néma levegőkapkodás lett belőle. Végül szó nélkül megpördült, megrántotta az ajtó kilincsét, és kisietett a lépcsőházba. Még a köszönés is elmaradt.
Júlia fürgén osont utána. Az arcán már ott ült az izgalom: nyilván alig várta, hogy az egész jelenetet előadhassa majd a házban mindenkinek, természetesen egészen más megvilágításban.
Az ajtózár kattanása után ketten maradtunk.
András a folyosó közepén állt, és bután bámulta a szekrény tetején heverő kulcsot, mintha az valami bűntárgy volna.
— Kidobtad az anyámat egy idegen előtt — préselte ki magából végül. A hangja sértődött volt, de már nem mert igazán támadni.
— Nem az anyádat dobtam ki, András. A pimasz kíváncsisága előtt csuktam be az ajtót. A kettő nem ugyanaz.
Elhallgattam egy pillanatra, és nem vettem le róla a szemem.
— Ma nem egyszerűen kulcsot adtál az anyádnak. Jogot adtál neki arra, hogy engem dísztárgynak nézzen a saját lakásomban. Ezt pedig mostantól tisztáznunk kell. Legközelebb, mielőtt másolatot csináltatsz, tanuld meg az első és legfontosabb lépést: megkérdezed a feleségedet.
Felvettem a fényes új kulcsot, kinyitottam az apróságoknak fenntartott fiókot, és beledobtam. A csattanása hangos volt, végleges.
— Holnap velem együtt elviszed ezt a másolatot a kulcsmásolóhoz, és megkéred, hogy reszelje vissza nyersdarabbá. Ha emléket szeretnél belőle, csináltatunk rá egy kulcstartót ezzel a felirattal: „Előbb kérdezd meg a feleséged.” Addig pedig, amíg nem érted a különbséget aközött, hogy „anya aggódik” és aközött, hogy „anya hozzáférést kap”, senkinek nem adsz kulcsot a közös otthonunkhoz. Még gondolatban sem.
Azzal hátat fordítottam neki, és bementem a szobába. A lakásra sűrű csend ereszkedett.
Mert egy kulcsmásolat tíz perc alatt elkészül. De mások határainak tiszteletét nem lehet semmilyen műhelyben kicsiszoltatni.