— Hát gondoskodni! — csaptam össze vidáman a tenyeremet. — Ön napközben benéz hozzánk, átnézi a hűtőt, a számlákat, meg hogy rend van-e a fehérneműs szekrényben. Én pedig munka után egyenesen önhöz megyek. Csöngetés nélkül, családiasan, ahogy illik.
Megnézem majd a gyógyszeres dobozát, nem járt-e le valaminek a szavatossága. Végigpillantok a polcain is, hátha túl sok felesleges holmi gyűlt össze. A régi befőttesüvegeket kidobálom az erkélyről, mert szerintem már évek óta őrizgeti őket, és a poratkák ott külön államot alapítottak. A bolti blokkjait is átszámolom, nehogy túl sokat fizessen valamiért, aztán Andrásnak kelljen kisegítenie. Elvégre egy család vagyunk, nem igaz? Nincsenek zárt ajtók, csak teljes körű felügyelet… vagyis bocsánat, gondoskodás! Ugye, Júlia?
Hirtelen a szomszédasszony felé fordultam. Júlia nagyot nyelt, a szeme kikerekedett, és ösztönösen hátrált fél lépést a bejárati ajtó megnyugtató közelsége felé.
András arcából eközben villámgyorsan kifutott a vér. Olyan színe lett, mint egy tavalyi, megfakult vakolatdarabnak. Láttam rajta, hogy végre felfogta, milyen csapdába sétált bele saját lábon. Azt akarta bizonyítani, hogy ő itt a ház ura, ehelyett úgy festett, mintha a feleségét lakásellenőrzésre vezette volna, mint valami albérlőt, akire külön felügyelőt állítottak.
Mária görcsösen a mellkasához szorította a táskáját, mintha máris nyúlnék a féltve őrzött üvegei után, és a nyugdíját készülnék megszámolni.
— Eszterkém, te megőrültél? — szaladt ki belőle, és abban a pillanatban nyoma sem maradt a cukormázas, kirakatba tett kedvességének. Az arca foltokban vörösödni kezdett. — Nálam az az én magánterem! Ott vannak az irataim, a fehérneműim, a pénzem! Idegeneknek semmi keresnivalójuk a szekrényeimben, főleg nem engedély nélkül!
Pontosan három másodpercig hallgattam. Ennyi kellett ahhoz, hogy minden egyes mondata ott lebegjen a folyosó levegőjében, és Júlia füléig is eljusson.
— Idegeneknek? — vontam fel gúnyosan a szemöldökömet. — Nahát, milyen érdekes megfogalmazás. Egy perccel ezelőtt még mi voltunk a „fiatal család”, amelynek az életében egyszerűen nélkülözhetetlen egy tapasztalt, anyai tekintet, még a fehérneműs fiókok mélyén is. Most meg hirtelen idegen lettem? Vagyis az ön személyes tere szent és sérthetetlen, azt tiszteletben kell tartani. A mi lakásunk Andrással viszont átjáróház, esetleg az ön raktárhelyiségének kihelyezett fiókja, ahová bármikor be lehet esni ellenőrizni?
A kis előszobára olyan csend telepedett, hogy a konyhából áthallatszott a hűtő egyenletes zúgása. Júlia, aki miatt ez az egész bemutató eredetileg szerveződött, egyszer csak különös figyelemmel nézett a barátnőjére.
— Mária, hát te mondtad az előbb, hogy magántér — szólalt meg végül. — A fiataloké akkor talán nem az?
A hangjában nem részvét volt. Inkább az a józan, kíméletlen felismerés, amikor valaki pontosan látja, milyen olcsó és álszent módon próbál a másik belépőt váltani mások életébe, miközben az egészet gondoskodásnak álcázza.
András még megkísérelte megmenteni tekintélye maradékát. Valami bizonytalan hangot préselt ki magából.
— Eszter, ne túlozd már el. Anya csak segíteni akart.